Derek Waylon Sax

♦ Derek Waylon Sax ♦

♦ ♦ 17 ♦ ♦ ♦ Amerikai egyesült államok; Rhode Island; Providence 1995 december 12.
♦ ♦ ♦ férfi ♦ ♦ ♦ negyedéves ♦ ♦



♦ ♦JELLEM♦ ♦
Életvidám és energikus. Ez a két szó jellemezte talán a legjobban, pár évvel ezelőtt. Sokat mosolyogott, próbálta mindennek a jó oldalát látni. Szerette megviccelni a barátait. Ritkán húzta fel magát, na de akkor igazán. Udvarias és tisztelettudó, a hölgyekkel gyengéd. Gyakorlatilag mindenkivel kedves volt, szeretett barátkozni. Mára sok minden változott. Megkeseredett, arrogáns férfi lett belőle. Nem sokat törődik másokkal. Érzéketlen, ám bizonyos helyzetekben kitör belőle a túlzott szenvedélyesség. Morogva, de többnyire segít az „elesetteken”. Befelé forduló és sokszor durva. Akaratos, szereti irányítani maga körül a dolgokat. Rosszul viseli a vereséget, de kitartó. A haláltól nem fél, talán még várja is titkon. Kiismerhetetlen, összetett, vagy inkább zavart személyiség. Amolyan csendes, őrült típus. Az érzelmi világa egy óriási káosz, ezért sokszor meglepő módon reagál egyes dolgokra.

♦ ♦KÜLSŐ♦ ♦
Kinézet : 193 cm magas, barna hajú és zöld szemű. Testalkata vékony, szálkás izomzatú. Kisfiús kinézetével dobogtatja meg a nők szívét, a szándékosság legcsekélyebb jele nélkül. Bár aranyos srácnak tűnik, gyilkos tekintete elárulja milyen is valójában. Ritkán mosolyog, de akkor is inkább hátborzongatónak, mintsem vidámnak tűnik. A divatot egyáltalán nem követi. Sötét farmer és ing, esetleg póló bőven megfelel neki egy hagyományos sportcipővel.

♦ ♦VÁLASZTOTT♦ ♦
-

♦ ♦KÉPESSÉG♦ ♦
Energiakezelő: Képes energiát leszívni, átadni, gömbbé formálni, létrehozni bármilyen forrás nélkül.

♦ ♦FÉLELMEK & AMIBEN KIEMELKEDŐ & AMIBEN ROSSZ♦ ♦
Félelmek: Fél , hogy elveszíti a testvérét és édesanyját. Tart a szerelemtől is, bár ezt magának sem vallja be. Közel kerülni másokhoz; valós érzelmeket táplálni valaki iránt. Újra átveri valaki, akiért ő, akár ölne is.

Amiben kiemelkedő: Fényképező memóriája van, így szinte mindent első látásra megjegyez. Mindennap fut, mintha minden körnél egy csipetnyi fájdalmat taszíthatna ki a testéből, tehát mára már elég gyors. Érzelmeit könnyedén elrejti, képes mosolyogva zokogni akár. Úgy mesél történeteket, hogy azok, szinte életre kelnek. /Ezek többnyire hazugságok, de jobban szereti „irodalomi ferdítéseknek” hívni./

Amiben rossz: A testiségen túlnyúló romantikus kapcsolat kialakítására és érzelmei kimutatására képtelen. A rajz számára kivitelezhetetlen munka.


♦ ♦MÚLT♦ ♦
Providence-ben láttam meg a napvilágot 17 évvel ezelőtt, Mary Rose Newton és David Alan Sax gyermekeként. Egyetlen testvérem van; David William Sax, aki 4 évvel idősebb nálam. Anyám fiatalon esett először áldott állapotba, a háztartási munkákon kívül soha nem dolgozott. Szerencséjére elég nagy összeget örökölt a szüleitől, így nem is nagyon szorult rá. Apám a légierőnél szolgált, de 3 éves koromban leszerelt. Akkoriban még fel sem fogtam mi történt körülöttem. Csak annyit tudtam, hogy apukám nem dolgozik többé és, hogy aznap délután költöznünk kellett. Kaliforniában rendezkedtünk be és most gondolom, mindenki a napfényes, nyüzsgő tengerpartot látja a képzeletében. Hát nem! Nekem nem volt ilyen szerencsém. Egy isten háta mögött lévő, kis öböl parti falu lett az otthonom Bodega Bay. A legunalmasabb hely, ami ezen a világon létezik. A Bodega öböl már önmagában nem nagy látványosság, akkor mindenki gondolhatja, milyen lehet a partján árválkodó falucska. Apám kocsmát nyitott, találóan „B.B. kocsma” néven. Ha nem szoktam volna meg mindezt tizenéves korom előtt biztos, hogy fejest ugrottam volna az első öböl parti szikláról, amit találok. De ebbe nőttem fel, így nem is panaszkodtam. Mindig vágytam arra, hogy nagyvárosban éljek, de úgy gondoltam, hogy majd az egyetemi évek elhozzák azt az időszakot. Gyermekkorom szép és unalmas volt. Időm nagy részét a barátaimmal, a testvéremmel vagy épp az iskolapadban töltöttem. A srácok; Tim, Oven és Ryley. Velük, na meg persze Daviddel éltem meg az őrült pillanataimat. Csínytevéseinket mindenki ismerte a környéken, és persze ha bármi történt már tudták is ki a ludas a dologban. Kétszer még a helyi rendőrőrsön is éjszakáztunk hála a törvény, erős kezeinek. Meg annak, hogy a környéken csak a serif és a helyettese jelentették a törvényt, ők pedig unalmukban minket büntettek. Naná, hogy a szüleink beleegyezésével! Azt hitték 1-1 éjszaka a kóterban elég lesz ahhoz, hogy megkomolyodjunk. Nagy szívás, ha az ember apja a seriffel haverkodik. Most őszintén, nem volt akkora bűn, amit tettünk. Egyik alkalommal csak a környék összes háziállatát nyúltuk le, hogy aztán apám kis hajójával /egy régi módi vitorlás/ nekivágjunk az öbölnek. Noé bárkáját imitáltuk, nem értem ez miért volt akkora gond. Tény, hogy éjszaka tettük mindezt és az is, hogy apám kocsmájának a tartalmát úgymond megritkítottuk. Valamit mégis innunk kellett az úton és az állatoknak is. Azt azért be kell vallanom, hogy sohasem én voltam az, aki előállt ezekkel az ötletekkel. Én csak jó testvér módjára, mindenre rábólintottam, amit a bátyám kitalált. Akkoriban még „jó” testvérek voltunk, annak ellenére, hogy minden egyes balhénak, én ittam meg a levét. Drága testvérem mindig tudta, hogy is kell kibújni a felelősség alól. Szó mi szó, mi öten aztán kitettünk magunkért, de kis csapatunknak rajtunk kívül még volt két tagja. Laney … az a bizonyos szomszéd lány. Okos, kedves, szép és mellesleg a legjobb barátom volt. A vele való kapcsolatom nem volt filmekbe illő. Ő a legjobb barátom, de soha, egyetlen egyszer sem tápláltam romantikus érzelmeket iránta. Nem próbálkoztam be, ha így érthetőbb és még csak meg sem fordult ilyesmi a fejemben. Ő nem is barát volt, inkább egyfajta testvéri kapcsolat alakult ki köztünk. Laney érzéseiről nem beszélhetek, de én a tűzbe mentem volna érte. Sokszor lógtam be hozzá a szobája ablakán, de csak beszélgettünk vagy épp filmeztünk. Ez az egy dolog miatt szerettem, hogy a kis falunkban ott is fák voltak, ahol nem kellett volna. Tökéletes létrát szolgáltattak az ágaik, ha épp fel akartam mászni valahová, például Laneyhez. Őt Bodega Baybe költözésünk után nem sokkal ismertem meg. Nem csak a szomszédom volt, egy óvodába, majd egy iskolába jártunk. Nehéz is lett volna másképp, hiszen mindenből csak 1 volt a faluban. Természetesen a számomra az akkoriban legfontosabb személyt hagytam utoljára. A mindig gyönyörű és titokzatos Roxie, aki bár 2 évvel idősebb, mégis vágyaim megtestesítője volt, már akkor is mikor még cumisüvegből ittam a kakaót. Persze akkoriban még csak homokvárat szerettem volna építeni vele. Ezzel az volt a gond, hogy Tim és Oven is versenyre keltek érte. Ha ez egy jó film lenne, most az jönne, hogy a nő engem választott és kettesben lovagoltunk el a naplementében. Csakhogy a múlt sohasem ilyen káprázatos. 14 éves voltam, s bár lett volna lány, aki szívesen mulatta volna velem az időt, én csak Roxiet akartam. Most azt hihetik, szerelmes voltam, de én ebben sem vagyok biztos. Vonzódtam hozzá, mindennél jobban vágytam rá. De, hogy szerettem-e? Azt se tudtam, milyen is a szerelem. Bár őszintén szólva, most sem nagyon tudom. Minden erőmet, tudásomat és egyéb trükköket bevetve próbálkoztam. Végül a 14 születésnapom előtt 2 nappal megtudtam, kit választott. Elmaradt az utolsó órám, így hamarabb értem haza. Vágyaim megtestesítője ott ült a nappalink párnákkal telipakolt kanapéján, s épp szenvedélyes nyálpinongot játszott Daviddel. Egy világ omlott össze bennem. Azt tudtam, hogy Oven és Tim is a vetélytársam, de azt még csak nem is sejtettem, hogy a bátyám is. Az egyetlen testvérem, aki mindig is tudta, hogyan érzek a lány iránt. Az volt életem egyik legrosszabb délutánja. Veszekedtünk, ami aztán tettlegességig fajult. Mondhatnám, hogy verekedtünk, de igazság szerint én nekiugrottam, aztán csak ő vert engem. Mindig, mindenben jobb volt nálam, így ez sem lepett meg. Ezen a napon romlott meg a kapcsolatunk. Ő és Roxie, látszólag boldog párt alkottak. Én képtelen voltam megbocsájtani Davidnek, a lányt pedig csak messziről csodáltam továbbra is. Egyre kevesebbet találkoztam a barátaimmal, még Laneyvel is. Csalódtam, méghozzá abban, akiben a legjobban megbíztam. Lassan elemésztett a harag, természetem változni kezdett. Vidámságom lángja kihunyt és a sértettség vette át a helyét. Így telt el egy teljes év. Lehet, hogy ez csak gyerekes duzzogás volt a részemről, vagy a jellememben bekövetkező gyökeres változás kezdete. Aztán megkaptam az újabb lökést a keseredettség mocskos medrébe. Szimpla szombat este volt, unalmas, mint mindig. Ültem a sötét szobám sarkában lévő kopott fotelban. Még csak 15 voltam, mégis sokszor méláztam így, egymagamban. Csendes, néma töprengésem, durva, sürgető kopogás zavarta meg. Nem törődtem vele, gondoltam úgysem engem keresnek. Hallottam a bejárati ajtó megszokott nyikorgását, majd nem sokkal később, anyám szívtépő zokogását. Aznap merültem először, s talán véglegesen a pokol bugyraiba. David és Roxie… Szokás szerint kocsival vágtak neki az éjszakának, de a céljukat már nem érték el. Az egyik veszélyes kanyarban balesetet szenvedtek. Roxie azonnal meghalt, Davidet pedig a közeli kórházba szállították. Nem sokkal később kiderült, hogy a bátyám kómába esett. Ha addig nem voltam teljes idegroncs, addigra azzá váltam. Utólag visszagondolva, ezt a szörnyűséget is gyerekesen éltem meg. Davidet hibáztattam Roxie haláláért, gyűlöltem minden porcikámmal. Elvette tőlem, majd megölte! Így fogtam fel a dolgot az őrület határán. Nem törődtem Daviddel, még csak meg sem látogattam. Önző módon, csak saját magamra tudtam gondolni. Két hét múlva, magához tért. Még az orvosok sem bíztak ebben, sőt, apám sem, de anyám mindvégig reménykedett. Nem mentem be hozzá, tudni sem akartam róla. Laney sokszor meglátogatott és a fiúk is többször benéztek, de egyikük sem tudott rám hatni. Megmakacsoltam magam és a szüleim könyörgésének is ellenálltam. Eltelt egy teljes hónap. A bátyám több műtéten is átesett, de végül átkerült egy rehabilitációs központba. Azt hittem, lassan teljesen felépül majd. Otthon a hangulat, egyre feszültebbé vált. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, úgy ahogy apám sűrűsödő poháremelgetését is. Nem volt miért aggódnom, hiszen a mindenben kiváló, jóképű, erős és fantasztikus, szülők kedvence David hazajövetele, biztosra vettem, hogy helyre rakja majd őket. Nem beszéltem szinte senkivel, sokszor kimaradtam otthonról és még pár verekedésbe is belekeveredtem. Hogy mindezt megfejeljem, rászoktam a dohányzásra és néhanap leöblítettem a torkom egy kis szesszel. Azt hiszem, ez az, amit mások egyszerűen menekülésnek hívnak. Keserű harc a valódi világ ellen. Férfihez nem méltó, gyáva időszakom is véget ért egyszer. Ehhez egy alkoholfelhőben tomboló apa kellett csupán. Nem panaszkodhatok, mert mindezt megkaptam. Egyik nap megint hajnalig kimaradtam. Mire hazabotorkáltam, apám már „jól” érezte magát. Kötekedett, én visszaszóltam. A vége egy hatalmas vita lett, amit anyám sírása zárt le. Akkor tudtam meg, mi is van Daviddel igazából. Megszólalni sem tudtam a döbbenettől. Én azt hittem, hogy teljesen rendbe jön majd. Eszembe sem jutott, hogy másképp alakulnak a dolgok. Aznap egy percet sem tudtam aludni. Az agyam nem volt képes felfogni a dolgot. Másnap, minden haragom és önzőségem ellenére, meglátogattam a testvérem. Összezavarodva álltam az üvegezett ajtó előtt, aminek a túloldalán ott volt ő. Erőt gyűjtöttem mielőtt felrántottam volna az ajtót. Bemasíroztam az egy ágyas szoba közepére és ledermedtem. A bátyám, akire éveken át felnéztem.. Apám tökéletes fia, a sarokba kuporodva sírdogált. Suttogva mondtam ki a nevét, mintha leépült teste a szavaimtól is összetörhetett volna. Emlékszem még a pillanatra, mikor lassan rám emelte könnyes tekintetét. Csak egyetlen szót mondott „Derek?” És felém nyújtotta mind a két kezét. Abban a szent percben elszállt az iránta érzett haragom. Képtelen voltam, nem szeretettel nézni rá. Szinte azonnal mellé ugrottam, hogy térdre ereszkedve a karjaimba zárjam. Minden megváltozott. David túlélte a balesetet, de agykárosodást szenvedett. Értelmi szintje egy öt éves gyermeknek felelt meg. Ezután amikor csak tehettem, vele voltam. Lassan teltek a hónapok. Mire betöltöttem a 16-ot, a szüleink elváltak. Apám kocsmatulajdonos helyett, már inkább egy kocsmatöltelékre emlékeztetett. Anyámat kizárólag csak David foglalkoztatta, de ez a tény, már egyáltalán nem dühített. Rájöttem, hogy milyen fontos nekem a testvérem, bármi is történt ezelőtt. Vele töltöttem a születésnapomat is. Játszottunk, mint régen. Örültem minden percnek, de belül mardosott a bűntudat és a fájdalom. Fájt, hogy az eszes és erős bátyám, már csak kisautók között érezte jól magát. Már beesteledett, mire haza indultam. Teliholdas éjszaka volt, az utcák kihaltak. Elcsendesedett a város. Anyámmal egy kis lakásban laktunk, hogy David közelében lehessünk. Magányosan lépkedtem a gyéren megvilágított utcákon, mikor az egyik zsákutcából elém ugrott egy férfi. Minden másodpercek alatt történt. Az idegen a homlokomhoz kapott, egy rendőrautó fék csikorgatva fékezett mellettem. Mire észbe kaptam, az ismeretlen fazon eltűnt és egy rendőr üvöltött a képembe. „Mi a f>ne? Azonnal menj haza!” Csak álltam és néztem a meglepett ábrázatát. Nem tudtam, csak arra gondolni, hogy ezek valami diliházból szöktek meg. Nem szóltam egy szót sem, csendben, a rendőrt semmibe véve ballagtam haza. Amint kinyitottam a lakásajtót, anyám már kiabált is ki a konyhából. „David jól van? Ugye rendesen evett?” Zúdította rám a kérdésözönt, amire egy- egy morgás volt a válaszom. Ledobtam a kabátom és szokásomhoz híven, beültem a besötétített szobámba. Anyám fél órával később, megrakott tálcával a kezében totyogott be és ügyetlenül, a könyökével kattintotta fel a lámpát. „Hoztam a va…” Nézett rám és mielőtt végig mondhatta volna a mondatot, ijedt arcot vágva, elejtette a tálcát. Ekkor jött az újabb fordulat az életembe. A fura idegen, valami nyomorék tetoválást varázsolt a homlokomra. Az agyam majd szétdurrant mikor megnéztem a tükörben. Nem értettem semmit, de ez már megszokott volt nálam. Bezzeg a mellettem álló nő. Az én sírós, túl érzékeny anyám egy pillanat alatt tigrissé változott. Csak lestem, milyen gyorsan pakolta össze a cuccaimat. Amint végzett, úgy rángatott a kocsinkig, mint egy rongybabát. A meglepettségtől még a megszokott bunkó morgásom is elmaradt. Azon gondolkodtam, hogy talán az utóbbi egy év ennyire megkeményítette volna. Igazából az is eszembe jutott, hogy hamar meg akar szabadulni tőlem, de ez a kételyem eloszlott, mikor egy idegen épület előtt állva, hosszan átölelt. Így kerültem a kaliforniai Éjszaka Házába. Egy évet töltöttem ott, de nem tért vissza a régi énem. Egyetlen lépést tettem előre, mégpedig a nők terén. Sikerült összehoznom pár egy éjszakás kalandot, de semmi többet. Senki sem viselte túl jól a modorom, kár tagadni. Szerencsémre nem volt túl messze az épület, amiben a testvérem volt. A dolgozókat addigra már elég jól ismertem, így éjjel is nyugodtan bemehettem a bátyámhoz. Hetente többször elmentem hozzá, de az utolsó látogatásom volt a legemlékezetesebb. Még mindig nem akarták haza engedni, hiszen egészségügyi állapota folyamatosan ingadozott. Sajnos, az agyi leépülés visszafordíthatatlansága mellé, más apróbb problémák is csatlakoztak. De aznap, felragyogott a remény egy apró sugara. Az orvos közölte, hogy nemrégiben nyílt egy új rehabilitációs központ, ami az agyi problémákban szenvedő betegekre specializálódott. Talán, ott többet tehetnek érte. Ennyi elég is volt a döntéshez. Anyám másnap már lakást keresett, az orvosunk elintézte David átszállítását, én pedig átjelentkeztem az új rehabilitációs központhoz legközelebb eső Éjszaka Házába. Mire negyedéves lettem, már Ever Rose Hill lett az új otthonom.

♦ ♦PÉLDA JÁTÉK♦ ♦
Lomha lépteim és unott arcom egyáltalán nem tükrözték a bennem lévő izgatottságot, mikor a szobámba léptem. Pár perce megkaptam az átjelentkezéshez szükséges papírokat, így csak be kellett csomagolnom és már indulhattam is. Nekiálltam a cuccok bőröndbe hajigálásának. Épp, hogy belemelegedtem volna, mikor kivágódott az ajtó. Magas és igen veszélyes sarkú cipőjében topogott be Nina. Rögtön eszembe jutott a pár nappal ezelőtti kalandunk és akaratlanul is, gyilkos szemmel meredtem a tűsarkúra. Az volt az első alkalom, mikor egy lábbeli bánt el velem. A csaj most is, mint mindig, rámenősen nyomta az érthetetlen rizsát. Igyekeztem kizárni a fejemből, még a hangját is, de rikácsolása időről időre átütötte a védőfalamat.
-Mit akarsz? – Förmedtem rá végül, tovább dobálva a cuccaimat bőröndöm még félig üres bendőjébe. Újabb szünet nélküli magyarázás dőlt ki vöröslő ajkain. El sem tudtam képzelni, hogy ez a csaj egyáltalán mikor vesz levegőt. Úgy tűnt, hogy soha. Addig szövegelt, hogy mire végeztem a rámolással az agyamra ment.
-Mégis, mi bajod van neked? Elgurult a gyógyszered?- Dühtől parázsló pillantást vetettem, addigra már duzzogóvá rendeződött arcára.
-Vedd már észre magad! Beengedtelek az ágyamba, de ennyi. Még csak, kedves sem voltam veled soha! Semmi önbecsülésed sincs? – Üvöltésembe az ablak is belerengett. Pár perc alatt kiverte nálam a biztosítékot, mint mindig. Ő volt az egyetlen olyan személy, akit képtelen voltam lerázni, bármennyire igyekeztem. Valahol a lelkem legmélyén, még tetszett is a kitartása. Azt hittem, őrültekhez méltó őrjöngésem, végre elüldözi majd. De nem! Nem ment el, csak nézett rám hatalmas, könny áztatta barna szemeivel. Ezelőtt soha nem láttam sírni és most, egy pillanat alatt összezavart. Nem értettem a dolgot, hiszen, ha egy kis esze lett volna, nem is pocsékolja rám az idejét. Fogalmam sem volt, hogy is kéne reagálnom a dologra. Felkaptam a bőröndöm és egyszerűen ki akartam sétálni az ajtón, de amikor elmentem mellette, valami furcsa érzés fogott el. Talán megsajnáltam, bár a hátam közepére sem kívántam. Visszafordultam, csomagom hangos koppanással landolt a földön. Mielőtt átgondolhattam volna a dolgot, odasétáltam és egyetlen szó nélkül átöleltem a zokogó lányt. Kipirult arcát a pólómba fúrta, miközben mindkét kezével megmarkolta az anyag szegélyét a két oldalamon. Vártam egy- két percet, de már ez is több volt, mint amit adhattam neki. Gyengéden, de magabiztosan toltam hátrébb a tekintetét keresve.
-Menj vissza Tomhoz! – Ez volt a legjobb tanács, amivel szolgálhattam. Nem panaszkodhatott, túllépve saját határaimat, egész kedves voltam. Ennyi jócselekedet elég is volt egy napra. Visszaballagtam az ajtóhoz, felkaptam a bőröndöm és nekivágtam a folyosónak. Már majdnem elértem a kijáratot, mikor a lány utánam kiabált.
-Ne élj a múltban, Nina! – Nem fordultam hátra, de elég hangos voltam ahhoz, hogy hallja. Eszembe sem jutott pátyolgatni, inkább kiléptem a telihold fényével bevont udvarra.

♦ ♦ Play by – Jared Padalecki ♦ ♦