Leo Lambrick & Ashleigh Griffen (ez volt régen)

Jaj istenem... De éhes lettem. Muszáj kimennem a menzára. Utálom ezt a sulit. Itt van Adam is, hát roh@djon meg a pokolban... Miért, Nüx, vagy istenem, hogy hívnak, miért hoztál össze bennünket?
Mi soha, DE soha nem fogunk kibékülni. Az életem árán se. Arról csak álmodozzon... Ő tette tönkre az életem. Ugyan már, miért bocsátanék meg neki?
Miatta rúgtak ki a versenyekből, ami az ÉLETEM volt! Kib@szott dögös sportoló voltam, akiért odavoltak a lányok. És ő ezt tönkretette azzal, hogy kirúgatott. Mert őszerinte ez rám rossz hatással van.
Mióta is foglalkoztunk egymással?! Még életemben nem beszéltem vele normálisan, csak akkor, amikor megkért, hogy hagyjam abba, mert még belehalhatok. Na és? Legalább abba halok bele, amit szeretek csinálni. De persze ezt Adam nem értheti meg, mert ő semmit sem csinál. SEMMIT. A nővéremmel szoktunk menni, nem értem, hogy őt meg nem akarta lebeszélni.
És aztán a Megjelölés. Már csak ez hiányzott. Hova akarsz engem sodorni, te sors? Vagy persze, ha létezel.
Nüx, istenem, már tisztára megbolondulok, adj egy jelet, vagy mi a csudát, mert még komolyan, az őrültek házába kerülök. Vagy a pokolba.
Beléptem a menzára, és tyű. Ennyit tudtam rá mondani. Kib@szottul jól néz ki. Na legalább ez már sokkal jobb, mint a középiskola. Plusz pont ide. És azok a kaják... Áh. Most már megérte eljönni.
Elvettem egy salátát, meg egy őszilét, és leültem az ablak melletti asztalnál. Egy lélek sem járt errefelé. Nem rossz. Pedig hogy utálom a magányt... Megszoktam a hírességet, a tömeget, a rajongókat, és minden mást... Úgy néz ki - hála Adamnak - már nem lesz meg ez a cirkusz.
Pedig ennek szenteltem az életem! Megpecsételődött a sorsom! És... Nem tudom elhinni, hogy egyszerűen csak feladtam. Hogy nem küzdöttem érte. Csak simán elfordultam, és örökre otthagytam.
De amint kikerülök ebből a pácból, én tutira visszatérek oda. Talán...
Elhessegettem az egész gondolatot. Muszáj visszatérnem a valóságba. Majd egyszer...
Nekifogtam a salátának.

Amikor befejeztem a salátaevést, pluszt az őszilét is megittam, egy lány úgy surrant át az egész menzán, hogy szemmel nem követhettem. Be volt kötve az egyik keze, majd egy tálcával telerakott kaját csak egy kézzel tartotta. És megláttam. A véres felső, véresre ázott bekötött kezével.
Úristen.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam, és egyenesen felé vettem az utam. Átvettem tőle habozás nélkül a tálcát, letettem a mellettünk lévő asztalra, és mielőtt elájult volna, még el tudtam kapni.
- Jól vagy? - tettem fel a kérdést. Idegesített, hogy pont elsősegélyes vagyok, és, hogy hirtelen mihez kezdjek.
Levettem magamról a pulcsit, és azt a földre terítettem, majd lefektettem a lányt a pulcsimra, és a székre tettem a lábát, hogy a vér a fejébe menjen. Így nem fog elájulni/szédülni. Legalábbis remélem...
Amilyen gyorsan csak tudtam, felálltam, és egy pohár vizet hoztam, majd nyugodtan felemeltem a fejét, és megitattam vele a vizet.
- Most már jobb? - kérdeztem tőle a lehető leghalkabban. - Meg kéne néznem.
Mutattam a véres kezére, de nem akartam hozzányúlni a válasza nélkül.