Derek Sax - Valerie Richardson - Lou Kinipski (Nem várt viszont látás, mikor nem számítunk rá)

Az udvar egy viszonylag elhagyatott részében telepedtem le, kényelmesen elterülve egy padon. Fölöttem az éjszakai égbolt, alattam a zöld fűnek nevezett gaztenger. Egyik karom a fejem alá csapva élveztem a semmittevés varázsát. Egyetlen irritáló dolog volt csak, a felém szálló beszélgetésfoszlányok. A jó hallás nem mindig kifizetődő, erre rájöttem. Értelmetlen és cseppet sem érdekfeszítő témák keringtek mindenütt. Alig pár napja érkeztem, de már most untam az egészet. Azt végképp nem értettem, mitől ilyen r*hadt vidám a társaság. Mégis, minek örülnek ezek? Ettől a pozitív légkörtől még a cigizhetnékem is elillant. Lehunyva szemeimet igyekeztem kizárni a külvilágot, de mint mostanában mindig, egyetlen arc derengett fel előttem. Már napok óta nem láttam őt, bizonyára azért, mert kerültem, mint egy fertőző beteget. Talán az is volt, mivel tutira átadott valami kórságot. Befészkelte magát az agyam egyik mély zugába, s hiába igyekeztem kiverni onnan, nem mozdult. Most is ott mosolygott a képzeletemben, rendületlenül és idegtépően élethűen. Az a kis boszorkány, agybajjal jutalmazott meg, ez holt biztos! Gondolataimból egy visításra emlékeztető éles hang rántott ki. Kinyitottam a szemem, de meglepetésemre nem az ég, hanem egy másik szempár meredt rám. Tettem egy újabb próbát. Szem becsuk… kinyit… és még mindig bámul egy ismeretlen. Mintha szellemet látnék úgy ugrottam fel, sikeresen megbólintva a hölgyet.
-Megőrültél? Mi a fr*ancokat művelsz? – Kiabáltam rá, mire sűrű bocsánatkérés volt a válasz. Még ilyen dumát: Azt hitte feldobtam a pacskert.
-Szerinted halottnak látszom? – Immár halk, érdes hangon tettem fel a kérdést. Erre megint csak egy rakás sajnálom volt a felelet, majd a lány sietősen távozott. Itt senki sem normális, fogadom, hogy még a bolhafészkek is zakkantak. Ezek után már nem éreztem különösebb vágyat a padon ejtőzésre, inkább megfordultam és a kollégium felé tereltem lépteimet. Jó, ha egy métert sikerült megtennem, mikor valami megállásra késztetett. Nincs különleges hatodik érzékem, de azt még én is észrevettem, hogy valaki néz. Feszülten pillantottam körbe, mígnem tekintetem fogságba ejtett egy angyalt. Hirtelen ledermedtem, s mintha minden más is így tett volna körülöttem.
-Megint képzelődök? Ezek már az őrület tünetei… - Motyogtam magam elé olyan halkan, mintha csak némán formáltam volna a szavakat. Öröm, izgatottság, félelem és meglepettség vette uralma alá a testem. Csapdába csalt patkány módjára akartam menekülni, de közben ott volt az a másik érzés is, ami miatt rohantam volna, hogy vele legyek. Döntésképtelen voltam, de mintha a sors döntött volna helyettem. Észre sem vettem, hogy mozgásba lendültem. Mire feleszméltem, már ott álltam a meteor és egy furcsán ismerősnek tűnő lány előtt.
-Lou… - Ennyit tudtam kinyögni így hirtelen, percekig nézve a lányt. Olybá tűnt, hogy már a látványa is annyira felkavart, hogy beszélőkészségem is továbbállt. Végül csak megtalált némi kis értelem, ezért a másik hölgyre pillantottam.
-Szia! Bocsánat, kissé… figyelmetlen vagyok ma. – Próbáltam menteni a menthetőt, hisz egyébként biztosan féleszűnek néztek volna. Annak is éreztem magam jelen pillanatban, de azért igyekeztem palástolni ezt.

Épp, hogy visszasiklott a tekintetem az angyalra, felállt, majd egy ragyogó mosoly jelent meg az arcán. Hangja felszínre hozta az együtt töltött órák emlékeit, ismét teljes káoszba taszítva elmém.
-Túl régen..- Meggondolatlan szavaim ijesztően őszintén, ám annál halkabban törtek ki belőlem. Óvatos ölelését nem viszonoztam, de nem azért mert nem is akartam. Sokkal inkább a zavar és a meglepettség akadályozott meg. Szerencsémre a másik lány ebben a pillanatban reagált előző szavaimra, így némiképp elvonta a figyelmem. Megjegyzése arról tanúskodott, hogy kissé neheztel rám, de azt követő mosolya elvette a dolog élét. Ettől megkönnyebbültem, pedig nem is ismertem. Még számomra is szokatlannak tűnt a dolog. Általában egyáltalán nem érdekel, ha valaki nem tart szimpatikusnak. Sőt, többnyire még örülök is a dolognak. Most rajtam lett volna a sor, hogy pár kedves szót intézzek az elnéző hölgy irányába, de közben Lou ismét beszélni kezdett. Két apró kérdés után, szinte azonnal kézen ragadott, s szó szerint lerántott maga mellé. Amint földre kerültem, egy pillanatra megszorítottam a mellettem ülő lány kezét, mintha csak jelezni akartam volna, mennyire jól esik az érintése. Közben a másik felé küldtem egy apró mosolyt, amolyan köszönetképp a „Nyugi, túlélem.” megjegyzésére.
-Jól vagyok! –Ennyit tudtam mondani Lounak, de ő már nyitotta is a száját, hogy bemutasson az ismeretlen lánynak. Valerie… raktároztam el emlékeim polcán a nevet, s igyekeztem az arcát is hozzá csatolni a csomaghoz.
-Az jó! – Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak a dologra. Valerie megtanítja gitározni… valahogy jobban tetszett volna, ha lágy hangját hallhatom, mint egy gitárszóló. De ebben, nem volt jogom dönteni, ha ő gitározni akar, akkor tegye azt.
-Nem, még mindig nagy a huzat. Legalább jól kiszellőzik! – El is felejtettem szólni róla a mentoromnak, pedig már rég kellett volna. Nem volt időm több gondolatra, mert a kis meteorból ömlöttek a kérdések.
-Megismerkedni? – Homlok ráncolva kérdeztem vissza, hogy nyerjek pár percet magamnak. Megismerkedni? Ehh, nem is találkoztam senkivel. Vagy mégis?
-Fogjuk rá! – Válaszoltam végül, bár magam sem voltam biztos benne. Mit jelent az a megismerkedni? Senkivel sem kerültem közeli viszonyba, sőt, de azért pár jelölttel váltottam egy- két keresetlen szót. Most elég időm maradt az agyalásra, hiszen Lou a másik lánnyal kezdett el diskurálni, majd intenzív gitár nyüstölésbe kezdtek. Csendesen figyeltem a jelenetet, s bár nem beszéltem sokat ma sem, rá kellett döbbennem, hogy élvezem a társaságot. Egyszer csak megakadt a szemem Lou sebes karján. Először azonnal tudni akartam, hogy mi történt, de minden erőmet összeszedve, visszafogtam magam.
-Lou, jól vagy? – Csak ennyit kérdeztem, nem többet. Eszembe sem volt kellemetlen helyzetbe hozni és azzal is tisztában voltam, hogy semmi közöm a dologhoz. De mégis.. Valerie kérdése állította le a gondolatmenetet.
-Ő..régen… egy kicsit… zongorán. – Kisebb időszünetekkel nyögtem ki a választ. Nem voltam túl büszke erre a tehetségemre és már jó ideje nem is gyakoroltam. Régen csak azért tanultam meg, hogy Roxie felfigyeljen rám. Nem sikerült elkápráztatnom, pedig még énekeltem is a hangszer csodás dallamára. Jó pár évvel ezelőtt, beválogattak egy verseny döntőjébe is, de végül nem mentem el. Közbe szólt a sors, s azóta sem játszottam.
-Már nem játszom. – Azt sem tudtam eldönteni, minek említettem meg a dolgot. Egyszerűbb lett volna egy határozott „nem” válasz gyanánt.
-Te mióta gitározol? – Tereltem a témát Val felé pillantva, majd akaratlanul is visszasiklott a tekintetem az angyalra. Keserédes érzés volt újra látni őt, hisz amennyire tiltakozott az agyam, épp annyira zakatolt a szívem tőle.

Lou sebes kezét látva nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá, jól van-e. Persze nem kikérdezni akartam, csak szolidan érdeklődni.
-Örülök, hogy jól vagy! – Halk hangom nyugodtnak tűnt, de szemeimben megvillant a kétség és a düh tökéletes elegye. Tudtam, hogy nem kéne foglalkoznom vele, de azt is, hogy amint kettesben leszünk, kiszedem belőle mi történt. Egyelőre azonban, ennyiben hagytam a dolgot, már csak nyilvánvaló reakciója végett is. Szinte azonnal a barátnőjére nézett, számomra könyörgőnek tűnő tekintettel. Ebből aztán a h*lye is leszűrte volna, hogy nem akar beszélni a dologról. Valerie is bizonyára értette a lényeget, hisz egy kérdést intézve felém, terelte el a szót. Válaszom egyértelműen meglepetésként hatott a hölgyekre, de ezt már magamtól is kitalálhattam volna előre. Ténylegesen nem vagyok az a zongoraművész típus. Valószínűleg egy sokkal, vadabb hangszerrel képzeltek el. Igazából saját magam szórakoztatására soha sem tanultam volna egyetlen egy hangszeren sem játszani. A művészetek egyáltalán nem keltették fel az érdeklődésemet, de régen, mégis szerettem zongorázni. Felszabadító érzés volt dallamokat kicsalni a hangszerből. A meteor közben kényelmesen elterült a fűben. Elég erős késztetést éreztem arra, hogy átölelve mellé heveredjek, de most is mint mindig, igyekeztem inkább az eszemre hallgatni. Valerie felé intéztem szavaimat, azaz kérdésem. Közben az eddig a fűben pihegő angyal „tovareppent”. Első gondolatom az volt, hogy talán előlem menekül. Vagy megbántottam valamivel? Nem… semmit sem tettem. Vagy mégis? Legújabb ismerősöm hangja keltette fel a figyelmem, ezért felé kapva a tekintetem, próbáltam jó hallgatóságnak tűnni.
-Akkor te igazi zenerajongó vagy? – Nem bírtam figyelmen kívül hagyni a szavai közt megbújó rejtett büszkeséget. Gitár és zongora. Én csak az egyiken tudok játszani, de azt sem szoktam elmondani senkinek. Nekik mégis bevallottam, de egy cseppet sem voltam büszke magamra. Velem ellentétben ez a lány viszont, őszinte rajongást mutatott a hangszerek felé. Legbelül még irigyeltem is egy kicsit, hisz neki volt valamije, amit igazán szeretett. Legalábbis így gondoltam, persze én sem vagyok tévedhetetlen. Csend telepedett ránk, s mintha valami más is gomolygott volna a levegőben. Egy pillanattal később, égi énekszót sodort felénk a hűvös fuvallat. Ösztönösen tudtam, hogy csak Lou lehet a tettes ez ügyben. Ilyenkor a legtöbb ember rögtön a hang irányába kapta volna a fejét, de én nem. Nekem az is elég volt, hogy hallhattam, s az is lehet, hogy egyszerűen csak nem tudtam rávenni magam, hogy rá nézzek. Az túl sok boldogságot jelentett volna egy napra, így inkább lehunyt szemmel élveztem az előadását. Hosszú, kellemes percek teltek el így, amit egy fülsüketítő sikoly döntött romba. Hirtelen nyitottam ki a szemem, természetesen a hang irányába fordulva. Közben Valerie már fel is pattant, s egy sor kiabálás után, felém próbált intézni pár nem kívánt szót. A nevemet még hallottam is, de sem időm, sem kedvem nem volt épp tovább hallgatni. Mire a mondata végére ért, én már a fa alatt álltam, melynek egyik ágán az én kis meteorom lógott. Úgy tűnt, mintha egyetlen pillanat alatt pattantam volna fel és futottam a célig. Igazából hosszú másodpercek teltek el közben. A lényeg mégis az volt, hogy időben odaértem, azaz, épp az utolsó pillanatban. Pont, mint a sz*r filmek végén, de komolyan. Megállni sem maradt időm, mert az angyalom szárnyát hátra hagyva, szép szabad esésben zuhant a karjaimba. Valahogy éreztem előre, hogy ennek nem lesz zökkenőmentes vége. Nem csalt meg az ösztönöm, mivel a túlzott lendület miatt, képtelen voltam megállni. Vagy karomban a törékeny nővel, arccal csapódok a fának, ami neki sem lett volna túl élvezetes, vagy… na, ez a második vagy vált valóra. Lendületem a magam hasznára fordítva hirtelen pördültem meg, így ismét csak a hátam találkozott egy kis kellemetlenséggel. Legalábbis ezt hittem, mikor szorosan ölelve a lányt, fejem lehajtva vágódtam az érdes törzsnek. Alig egy másodperc múlva azonban, a sors rácáfolt erre. Hangos reccsenésre figyeltem fel, de mire bármit tehettem volna, valami elég erősen fejbe csapott. Még egy utolsó koppanás hallatszott, amint a fa egy vaskosabb ága lebukfencezett a koponyámról, szerencsésen elkerülve a lányt. Egy pillanatra megszédültem, de erőt adott a tény, hogy ismét átölelhettem őt.
-Egyben vagy? – Suttogva kérdeztem, majd mély levegőt véve engedtem a szorításon. Fel sem tűnt eddig, hogy ennyire határozottan magamhoz préseltem. Most viszont igen, s még valami más is. Újabb nagy levegővétel után, rá is jöttem mi az. Vér, az én vérem. Talán felhorzsoltam a hátam. Igen, elég rendesen bevertem, már megint. Ez ésszerűnek tűnt, csakhogy a vékony vérpatak épp a homlokomról indult felfedező útra. Amint megéreztem a fejemből csorduló ajándékot bőrömön, egyik kezemmel elengedve a lányt odakaptam, s pulóverem ujjával egyszerűen letöröltem. Mintha ezzel kiradírozhattam volna a dolgot, s nem jöhetett volna újabb véráradat.

Elsuttogott kérdésemre kissé késve jött a válasz, ami nem igazán tetszett.
-Miért kell neked mindig a balszerencsét kergetned? – Nem vártam választ a kérdésre, olyannyira nem, hogy mire kimondtam, már el is foglaltam magam valami mással. Vöröslő életerőm igyekeztem eltüntetni a homlokomról, ruhám ujjának a közreműködésével.
-Már kezdem megszokni! – Most mit mondhattam volna? Már megint… így van, de azt azért nem fejtettem ki, hogy a lelkem mélyén egy cseppet sem bánom a dolgot. Halk sóhaj szaladt ki belőlem, miközben gyengéd kezei közé fogta az arcom.
-Semmi bajom, nem kell sajnálnod… - Elakadt a szavam, mert az angyal hirtelen egy puszival mondott köszönetet.
-Már megérte! – Bár azt hittem, ez csak a gondolataimban merült fel, igazából egy suttogás formájában ki is mondtam.
-Egyben! – Észbe kapva jelentettem Valerie felé, de olyan merev módon, mintha egy ezredes előtt álltam volna, tetőtől talpig katonai díszben. Lou is váltott pár szót a lánnyal, majd azonnal visszafordult felém. Mielőtt feleszméltem volna, a fejemet kezdte el vizsgálni. Enyhe szédülésem végett, szó nélkül hagytam a dolgot. Pár apró levegővétellel igyekeztem kitisztítani az elmém, s helyre billenteni a testem „működését”. Szavaira sem reagáltam, bár tudtam volna mit mondani a gumiszobás ötletére. Vele együtt egy ilyen helyen, érdekes dolgokat csinálhatnánk. Nem néztem mit csinál, de az illatok így is eljutottak hozzám. Amint megéreztem kezét a fejemen, reflexből arrébb húzódtam.
-Ne csináld ezt állandóan! – Fejemet felkapva néztem vele farkasszemet. Nem tudja ez a nő, hogy ezzel az őrületbe kerget? Parancsoló hangja még jobban feldühített.
-Ül a fr*nc! Nem vagyok nyugdíjas, jók a lábaim! – Ez már amolyan, azért is feleselek dolog volt. Képtelen voltam elviselni, ha valaki dirigált nekem, az a tény pedig, hogy egy törékeny lány teszi, csak olaj volt a tűzre.
-Miért ájultam volna el? Ez csak egy kis korhadt fadarab! – Most még az érintése sem segített, mivel az önérzetembe gázolt, de rendesen. Ez a boszorka tényleg ilyen nyamvadtnak néz? Még szép, hogy kutya bajom! Egy lány és egy vén fa nem foghat ki rajtam.. Amíg lefoglaltam magam a csendes morgással, tekintetemmel a hölgyeket figyeltem. Mikor a vállrántás került sorra, akaratlanul is behunytam a szemem egy pillanatra, ne lássam a meteor fájdalmát. Nem is nyitottam ki egészen addig, amíg Val hangját nem sodorta felém a szél.
-Jól vagyok, határozottan túlélem! – Adtam választ a lehető leggyorsabban, majd úgy döntöttem, hogy elhagyom a fa törzsét és kilépek a holdfényre. Két pillanat múlva meg is gondoltam magam, hisz amint elindultam, valami végig folyt a hátamon. A p*csába! Ilyen tényleg nincs! Visszahelyezkedtem előző pozíciómba, abban reménykedve, hogy majd a fa felfogja a vérem. Elég h*lye ötlet volt, de mivel nem éreztem túl nagy fájdalmat, bizonyára csak egy karcolás lehetett.
-Sikerült? –Kivételesen Valerie szemébe nézve kérdeztem, persze Lou vállával kapcsolatban. Ez a nap sem unalmas, annyi biztos.

Az angyali lány boszorkányos modort öltött magára és leadott egy elképesztő cirkuszt. A hiszti előadását igyekeztem szó nélkül hagyni, hisz erre kár is lett volna pazarolni a gondolataimat. Mért ilyen gyenge minden nő? Vajon ezekkel a hisztikkel mit akarnak elérni? Van olyan, akiből ez bármiféle hatást kifejt? Komolyan nem értettem, de mindegy is, hisz az ilyen visító görcsökre nincs magyarázat. Világ életemben távol tartottam magam az ilyen csajoktól, még a humor Herold korszakomban is. Most sem értettem, hogy mi a f*nét keresek még mindig itt. Hosszú percekig folytatta a nem kívánt szónoklatot és az Istennőre mondom, amennyire csak lehetett, visszafogtam magam. Aztán végre továbbállt, hála az égnek, hiszen az én idegeim sincsenek acélból. Persze vagyok akkora balf*sz, hogy még ezek után is hűen követte a pillantásom. Aztán mikor a válla került előtérbe, még a szemem is behunytam. Ezek után hoztam meg a nagy döntést, hogy elhagyom a fa nyújtotta menedéket. Szó mi szó, gyorsan meg is gondoltam magam, akár egy szeszélyes gyerek. Mire kettőt pislogtam, Valerie már el is tűnt, ki tudja hová. Csendes lustaságban pörögtek a percek, miközben a fűben ülő lányt figyeltem. Kezdtem kapizsgálni, hogy ez a „fának dőlve maradok” terv, nem éppen a legjobb ötlet. Csak nem dekkolhatok itt időtlen- időkig. Erősen kételkedtem abban, hogy a két hölgy hamarosan továbbáll, s ez arra ösztönzött, hogy feladjam idétlen ötletem. Kissé elméláztam magamban, kizárva így a külvilágot. Nem tartott sokáig eme elfoglaltságom, mert egyszer csak Lou hangos, visítás szerű hangja tört át a pajzsomon. Mire észbe kaphattam volna Val egyszer csak az angyal mellett termett. Honnan a fr*ncból került elő ilyen hirtelen? Mivel a kis meteor elég gyorsan lenyugodott hála a barátnője vigasztalásának, így nekem nem kellett beleavatkoznom. Még jó, hiszen mindig olyan kényelmetlenül és esetlenül éreztem magam, ha valaki vigaszra szorult. Az nem igazán az én asztalom. És eljött a nagy pillanat, hogy a szőke szépség is intézzen felém egy kisebb monológot.
-Nem értesz te semmit! Egyébként sem mondtam, hogy nem fáj! Idézem „Jól vagyok, határozottan túlélem!”, ezt mondtam, ha nem csal az emlékezetem. – Tájékoztattam a kotnyeles lányt, de csak amolyan színtelen hangon. Igazán nem akartam még egy hisztérika rohamot és nem is éreztem magam elég felkészültnek rá. Szerencsére hamar a barátnője felé terelte a szavait, így vélhetőleg megúsztam a dolgot. És ismét eljött a pillanat, hogy a szőke ciklon elillanjon. De most komolyan, ez a lány valami bűvész, vagy mi? Mivel az angyal egyedül maradt így bár nem szívesen, de mégis elindultam felé, a hátam csak nem olyan szörnyű reménnyel karöltve.
-Gyere! – Egy lépésre a lánytól megálltam és felé nyújtottam a kezem, abból a célból, hogy felsegítsem.
-Tényleg jól vagyok, alig érzek valamit! – Ennyi telt tőlem, de mentségemre szóljon, hogy ezt vigasztalásnak szántam, még akkor is, ha nem tűnt úgy. Annak érdekében, hogy igazoljam saját szavaimat, nagy levegőt véve hátat fordítottam. Így saját szemeivel győződhetett meg, remélhetőleg arról, hogy igazat mondtam.

Nagy levegővétellel fordultam meg, feltárva előtte sebekkel ékesített hátam. Mikor megszólalt a lány, önkéntelenül is hátra néztem a vállam felett.
-Vadember? – Kérdő tekintetem az ő ragyogó szemeit fürkészte, majd egy perccel később, visszafordultam. Mikor már nem láthatta az arcom, még egy gyenge mosolyt is megengedtem magamnak. Tett egy megjegyzést a felsőmre, minek hatására rögtön a megismerkedésünk napja villant be. Gépies mozdulattal szabadultam meg az említett ruhadarabtól, hisz nem ez lett volna az első alkalom, hogy letépi rólam. Nem a rongyot féltettem, hisz annak már úgy is annyi. Valamiért tetszett a gondolat, hogy újra neki esik a ruházatomnak, és ez megijesztett. A fejemben túl erotikusnak tűnt a dolog. Pár perc alatt végzett is a sebek kitisztításával. Már épp azon voltam, hogy csak visszakapom magamra a rongyos ruházatot, mikor megszólalt. „Valamit el kell mondanom… Azt hiszem.”
-Mond csak! – Keresgéltem unottan felsőm derékrészét, hogy aztán egy mozdulattal magamra kaphassam majd. Ez a majd nem jött el, mert a lány következő szavai annyira megleptek, hogy még az anyag is kicsúszott a kezemből. Mi? Szeret? Ezt meg, hogy érti? Nem az nem lehet, hogy ÚGY. Lendületből fordultam felé, de ő háttal állt nekem és a fejét rázta. Mi van? Akkor mégsem? Az egészet nem értettem. Mielőtt bármit mondhattam volna, tovább fojtatta a szóözönt. Első mondata után válla felé nyúltam, de aztán mégis leengedtem a kezem. Erős késztetést éreztem arra, hogy én is mondjak valamit, csak azt nem tudtam még, hogy mit is kéne mondanom. Pulzusom percről percre gyorsabbá vált, jelezve, hogy most igazán fontos pillanatok peregnek. Lassan felém fordult az angyal, s én megkukulva néztem rá. Nem is volt ez probléma, hiszen szóhoz sem juthattam tőle. Dőlt belőle a beszéd, mintha levegőt sem venne közben. Szinte azt figyeltem, mikor kezd el fulladozni. De nem kezdett, csak tovább mondta a mondandóját. Olyan dolgokat, amelyek felperzselték a lelkem és a boldogság apró szikráit indították útjára az egész testemben. Kezemhez ért, s lassan a föld felé húzott, én pedig hűen teljesítettem ki nem mondott kérését. Persze a zöld gyep közelsége sem némította el, így számomra ismét csak annyi feladat maradt, hogy felfogjam szavai jelentését. Egyszer csak egy kis puszit cuppantott a számra, majd olyan hirtelen váltott témát, mintha eddig csak az időjárásról beszélt volna.
-Mi? Öhm… ö… Na várj! – Reméltem, hogy végre én is szóhoz juthatok, már csak azért is, mert már szinte kitörni készült belőlem egy- két kósza mondat. Úgy éreztem, megőrülök, ha nem mondhatom el, amit akarok.
-Én.. nem is tudom. Túl ártatlan vagy hozzám, kicsit hisztis és egész katasztrófasorozatot vonzol magadhoz. Mégis.. mióta megismertelek, csak téged látlak. – Halk hangon kezdtem neki a mondókámnak, nem is értve, hogy mi késztet erre a f*ne nagy őszinteségre.
-Bevésődtél a fejembe, mélyen és kitörölhetetlenül. Egyszerűen minden lélegzetvétellel többet jelentesz nekem, de ez az érzés, meg is ijeszt. Én nem vagyok az a szerethető fajta, fogalmam sincs róla, milyen is a szerelem. – Tekintetem a messzeségbe révedt, annak ellenére, hogy a lány látványa sokkal jobban vonzott. Most úgy éreztem, erre van szükségem.
-Őrület ez az egész, semmi ésszerű nincs benne és az elmém el is utasítja ezt, de hiába teszi…- Végre összeszedtem magam annyira, hogy a lány szemébe tudjak nézni. Meg is tettem, de talán mégse kellett volna. Látványa most is úgy bűvölt el, mint minden alkalommal. De azért, tovább folytattam félbe hagyott mondatomat.
-Hiába teszi… mert én mégis, mindennél jobban vágyom rád. Arra, hogy láthassam szikrázó tekinteted, angyali mosolyod, azt, amikor aranyos grimasz ül ki az arcodra. Minden veled töltött percben meg akarlak érinteni, átölelni. - Valahogy egyre könnyebben jöttek számra a szavak és idő közben még a kezem is rátalált Lou kacsójára.
-Még akkor is csak te jársz a fejemben, mikor nem látlak. Ez az egész teljesen kikészít és legszívesebben elmenekülnék, de képtelen vagyok rá. Néha azt kívánom, bár te tennéd, bár te menekülnél előlem, de ennek a gondolata is fáj. – Gyengéden megszorítottam a kezét, hogy aztán egy mély levegővétellel folytassam.
-Meg akarlak védeni… mindentől, még magamtól is. Nem tudom, hogy miért, csak késztetést érzek erre. Attól tartok, hogy ez, nem fog menni. – Eh! Már azt sem tudtam mit beszélek, a szavak csak úgy maguktól buktak ki belőlem, szép egymásutánban. Érthetetlenül álltam a dolog előtt és hiába akartam, már nem tudtam megfékezni.
-Teljesen összezavarsz, de tagadhatatlanul nem vagy közömbös számomra. Amikor rám nézel, vagy megcsókolsz, olyan, mintha a gyönyörbe halnék bele, hogy aztán hozzád láncolva születhessek újra. Félek a láncoktól, el akarom tépni, de mégis valamiért megbűvöl… valamiért, legbelül azt kívánom, téphetetlen legyen. – Az utolsó mondatomnál a tekintetébe nézve hajoltam egyre közelebb a lányhoz, s mire elsuttogtam a két végső szót, ajkam hazatalált. Gyengéd, mámoros csókban forrtunk össze, miközben kezeim lassan köré fonódtak. Csak egy percig tartott talán, de ez volt életem egyik legszebb perce. Eltávolodva tőle, megpróbáltam értelmezni az imént történteket, de nem találtam magyarázatot a viselkedésemre. Miért kellett mindent kitálalnom? Most meg tudtam végre érteni, hogy miért terelhetett a lány a vallomása után.
-Jah, Valerie… fogalmam sincs, hol lehet! – Nyögtem ki én is felhasználva ezt az Istennő adta lehetőséget a témaváltásra, de amint Lou felé pillantottam, kitört belőlem egy halk nevetés. Nevetségesen nyilvánvaló volt, hogy juhászokhoz méltóan tereltem.