Genna Hopkins

Még most is a fülemben zúg a gépek egyenletes, sípoló hangja, és egyszerűen én magam is képtelen vagyok elhinni, megrezzenek, reszketek. Nem szabadna, nem így kéne lennie, ezt tudom, hisz mondták, de… de élek. Tizenhárom perc. Ennyi időre állt le a szívem, ennyi ideig hitték azt, ott maradtam a műtőasztalon, mai egyébként várható volt, az engem ért sérülések olyan súlyosak, hogy tényleg nem szabadna itt lélegeznem, még akkor sem, ha a kitartásomért cserébe, minden egyes mozzanat kínokkal ér fel. És kérdezgetnek, és tudni akarnak mindent. Nem tudok segíteni. Nem emlékszem semmire. Csak egy névre, amit mondtak nekem. Genna Hopkins. Így hívnak. Nem tudom megmondani, milyen vagyok, nem látom magam, feküdnöm kell. És meg is teszem, mert ha egyet mozdulok, úgy érzem, menten hullok darabjaimra. Nem hat már a fájdalomcsillapító, vagy egyszerűen nem adnak. Sajog mindenem, nincs a testemnek egyetlen olyan része se, amibe ne hasítana bele az a kín, amitől az ember nemes egyszerűséggel felüvöltene. Nem vagyok sokat ébren, azt mondják nem szabad, túl korai. Nem tudom, hol vagyok, azt se, jönnek-e be hozzám, amikor nyitva vannak szemeim, mindig csak egy köpenyes valakit látok. Először azt hittem, az angyalok közé kerültem, de nem… nekem nincs akkora szerencsém, talán meg sem érdemlem. Csak azt tudom elmondani, amit tőlük hallottam, ezzel jelentősen megnehezítve mindenki dolgát, pedig én próbálok… annyira szeretnék segíteni. Az ébren töltött perceim csak arról szólnak, hogy próbálok emlékezni… mindhiába. Nem igazán meglepő ez, a fejemet ért sérülés okozza, és tényleg örülök, hogy ennyivel megúsztam, hisz nem félnek újra és újra a képembe vágni, csoda, ami történt, nekem nem szabadna élnem. Hetek telnek el így, lassan, egyre több és több időt tölthetek ébren, s úgy tűnik, az újonnan felém intézett szavak is megragadnak a fejemben, nem kerülnek a süllyesztőbe. Azt is megtudom, baleset ért. A kocsink lesiklott az útról, majd fejre is állt, a szüleim meghaltak. Mikor ezt közölték velem, olyan mérhetetlen űr keletkezett bennem, amitől elájultam, mára már… nem is tudom. Túlléptem? Ez hülyeség, de gondolom, nehezebb lenne minden, ha emlékeznék rájuk, ha tudnám, kik ők, de mikor levittek a holttestekhez, nem láttam mást, két szerencsétlen véget érő emberen kívül. Nem volt ismerős az arcuk, nem tudtam, kik ők, hiába mondták a neveket, számomra nem rémlett semmi….

- Mi újság? – ül az ágyamra Abby, és a kezemben lévő magazint vizslatja. Olvasok, nem mehetek ki, ahhoz túl rossz idő van. Pedig szeretek kint sétálgatni, noha a klinikát még mindig nem hagyhatom el, az itteni kis parkkal kell beérnem. Tegnap közölték velem, hogy egy rokonom se hajlandó a szárnya alá venni, én ezt pedig teljesen megértem, gondolom, senkinek az életébe nem fér bele egy potya szerencsétlen. Nem neheztelek senkire, majd ha kijutok, legalább megélhetek a saját lábaimon.
Azt mondták, pár hónap, ha nem jön közbe semmi, hisz eddig dicséretre méltó a javulásom. Mert igen, elhatároztam magam, fel akarok épülni, emlékek nélkül nyitni egy új, tiszta lapot, és kezembe venni a saját életem.
- Mindenki azt a nőt szidja – vonok vállat, motyogva a szavakat, minden harmadik cikk erről szól. Persze ezek csak üresnek ható szavak számomra. Fogalmam sincs arról, ki az a nő, vagy mit tett, amiért ennyire bögyében van mindenkinek. Lapozok párat, és megakad a szemem, saját magamon. A szám is tátva marad egy pillanatra, mikor az újságon lévő képre tekintek. Elfelejtek levegőt is venni, aztán mintegy megnyugtatásképp nézek a tükörbe. Nem, már nyoma sincs. Apró hegek, vágások nyoma, halványuló lila foltok. Ennyi maradt meg abból, ami a woodlandieket sokkba kerítette. Nem ez az első cikk. Minden napra jut valami, hozzám is betévednek az újságírok, de az orvosok elküldik őket. Nem engedik, hogy bárkivel beszéljek, kímélni akarnak még, hiába tudják, erős vagyok. Most se olvasom el a cikket, egyedül azt a vérben fekvő lányt nézem, aki a képen van. Nem, cseppet sem tűnik úgy, hogy élne, túl nyugodt, túlrezzenetlenek az arcvonásai, tökéletesen úgy néz ki, mint aki feladta. Alighanem be tudom határolni, mikor készülhetett ez a kép.
- Genna, jól vagy… élsz… legalább is, amíg veszel levegőt is – nevetés kúszik a gondolataim közé, és Abby lágy hangja. A kezére nézek, amivel az enyémet szorítja meg. Csak mostanában szokott erre rá, eddig ő is tartotta a távolságot, ahogy mindenki más, aki azt hiszi, egy érintéssel is összetörhet.
- És sokan imádkoztak érted, és izgulnak végig minden napot. A legkevesebb, hogy hagyjuk, az újságírók megnyugtassák őket. Mondjuk, sokkal könnyebb lenne, ha az a csökönyös ember megengedné, hogy legalább egyikük beszéljen veled, hogy tényleg tőled hallják a szavakat, és ne csak szakzsargonnal kelljen őket traktálni, de… ne vágj ilyen fejet. Nem túloznak, mikor csodáról beszélnek, ne szégyelld magad azért, mert neked sikerült visszajönnöd.. ez nem vétek – rázza meg a fejét, én meg megdöbbenek azon, mennyire ismer már. Tényleg ez a legnagyobb problémám, látni más arcokon a kérdést. Én miért? Miért élhetek, vagy ha én nem haltam meg, akkor másnak miért kellett? Mivel vagyok jobb más betegeknél? És nem. A legkevésbé se ez zavar, ami igazán dühít az az, hogy egyikre se tudok választ adni.

Kedves Genna!

Örülünk hogy megérkeztél, annak is hogy gyarapítod embereink kis táborát. Sajnálattal olvasom mi történt veled, biztosan sok lesz még a megpróbáltatás, de Ever Rose Hill biztosan sok izgalmat tart számodra.

Foglalózz és jó játékot.

Shady