Vérmágia terem

A sejtelmes zuhanást követően, sűrű, fekete köd telepedett rám. Az eszméletlenség óvó karja ölelt át, kizárva a fájdalmat és a gondolatokat egyaránt. Nem volt már tér, sem idő. Csak én és a semmi. Az a megnyugtató sötétség, melytől olyan érzésem támadt, mintha nem is léteznék. Egyszerűen voltam és mégsem. Egybeolvadtam a fénytelen, végtelen térrel és a múlni már képtelen idővel. Ezen a káprázaton semmi sem hatolt át egy darabig, majd hirtelen valami édes, hívogató illat kúszott a nem létező világomba. Lassan, de biztosan oszlani kezdett minden, s végül arra eszméltem, hogy a padlón fekve a mentorom vérző karját bámulom. Önkéntelenül pislogtam párat, majd szó nélkül mutatóujjam végighúztam a nő sebén, hogy aztán gúnyos mosollyal lenyaljam kezemről a vért.
-Hatásos ébresztő! – Könyököltem fel enyhén kábán, de magamban jól szórakozva. A srácra nem haragudtam igazán, hiszen semmi visszafordíthatatlan dolog nem történt. Működik minden testrészem… remélhetőleg. Közben Fawn a kezét nyújtotta felém, vélhetőleg azért, hogy felsegítsen. El is fogadtam, de nem csak azt.
-Kár lenne veszni hagyni! – Egyértelműen látszott, hogy még nem vagyok topon, de nem hatott meg a dolog. Amint felsegített a nő, ahelyett, hogy elengedtem volna a karját, ajkamhoz emeltem. Vére úgy csábított, mintha az életem függött volna tőle. Csak egy – két mennyei kortyot vettem el, aztán jó diák lévén, bezártam a sebet.
-Most már jól vagyok! – Feleltem a szemébe nézve, majd hagytam, hogy a tanári asztalhoz kísérjen. Miután a fülembe suttogott, a székhez léptem és helyet foglaltam, azaz, szó szerint leroskadtam. A többi jelölthöz intézte szavait, így időt nyertem arra, hogy rendesen összeszedjem magam. Szerencsére szinte még éreztem vérének lüktető erejét a testemben, mintha csak két láthatatlan kéz segített volna. Pár perccel később, már csak ketten leheltünk életet az elhagyatott terem falai közé.
-Azt hiszem, nem kell! Kicsit legyengültem, de jól… - Mondtam volna tovább, de a nő két keze közé fogta az arcom és ez annyira meglepett, hogy a szavaim is elillantak. Nyilván valóan a kis balesetem utórezgései még kísértettek. Egy pillanat múlva már fel is állt a mentorom, hogy aztán, láthatóan kissé zavartan mondja ki a „búcsú” szavait.
-A kísértés nagy úr, néha nehéz ellenállni! – Halk szavaim sejtelmesen hatottak, még én sem voltam biztos benne, hogy mire értettem. Talán arra, hogy önkényesen loptam a véréből, vagy az ő szemeiben megvillanó furcsa fényre.
-Mehetünk! Igazán felejthetetlen élmény volt az órája! – Óvatosan álltam fel, nehogy a szédülés gonosz mód ismét elkaphasson. Ez a professzornő sem mindennapi, annyi biztos…

A nő csendben lépett a még kihalt terembe. Lassan előkészítette a termet, az elemek gyertyáit a helyére tette a mai órán csak egyetlen mágiát tanít, a többi úgy is ismétlés lesz csak. Az asztalához ment végül és az egyik fiókból kivette a papírokat, amin a varázslat egyes lépései voltak. Jól felkészült erre az órára, így semmi baj nem érheti. Valami mégis elszomorította a nő szívét. Már hetek óta nem hallott Christopherről, hiányzott neki, ezt pedig nem tudta hová tenni. Vagyis tudta mit kezdjen vele, de fájt, ezért kicsit jobban oda kellett figyelnie a koncentrálásra. Leült a tanári asztal mögé, és arra várt, hogy megjelenjenek a diákok.


//Mindenkit megvárunk, az óra pontban 6kor kezdődik//

Futás után érkeztem meg a Vérmágia terem oktatási helyszínére. Felmásztam a lépcsőn, majd újra gumiztam a hajamat és közben megszagoltam a hónaljamat. Ahhoz képest, hogy pasi vagyok és több, mint két órát edzettem, elég 'kellemes' illatom van.
Pár hullámcsattal lefogtam elöl a kósza tincseket, majd kitártam az ajtót és beléptem a terembe.
- Jó estét! - köszöntöttem a nőt és közben finoman szalutáltam, öklömet a szívemhez emeltem és mélyen meghajoltam. Nem voltam benne biztos, hogy helyesen csinálom, de mintha a kinti őröktől ezt a mozdulatsort láttam volna, mikor elhaladt előttük egy Professzor.
A helyes bigén kívül a teremben ücsörgött Valerie is. HE? Nem csak ötödéveseknek szól ez az óra?!
Mindegy, hatalmas mosollyal az arcomon leültem mellé, aztán izzadt testemhez húztam és szorosan megöleltem.
- Nem is tudtam, hogy Te élsz még. - elengedtem, és közben kinyújtóztattam a lábaimat, kezeimet összefontam az ölemben, tiszta kényelmes pózba vágtam magam.
Nem sok órán voltam eddig, de valahogy ez a tanárnő nem stimmelt nekem... Jó persze, tanári ellenszenv mindig van, sőt! De ez most más volt...
Fürkésző szemekkel vizsgáltam az amúgy gyönyörű nőt, arcomon eközben buja mosoly telepedett meg.

Valerie megváltozott, már nem volt olyan önfeledt, mint eddigi ismeretségünk alatt bármikor. Nem foglalkozva tovább a lánnyal, a Professzorra pillantottam, aki egyből belekezdett az órába. Nagyszerű.
Először is egy papírral ajándékozott meg, amin hozzávalók és utasítások voltak leírva. Gyorsan végigfutottam a fekete betűkön, majd az asztalra tettem a lapot és magam elé meredtem. Nem igazán volt szükségem erre a varázslatra, hisz gondolatolvasó vagyok, nem kell semmiféle trükk nekem ahhoz, hogy tudjam, ki hazudik nekem és ki nem.
Így mikor megváltozott a légtér, a papírral a kezemben leültem a gép elé és elkezdtem szörfölni a neten. Apróságokat néztem csak meg – a leveleimet.
Aztán kinyomtam a gépet és Valerie-ra tereltem a figyelmemet, és arra, ahogyan a feladatot teljesíti. Pontosan tudtam, hogy megtagadom ezzel az órát, de nem érdekelt, hisz számomra fölösleges a hókuszpókusz elsajátítása.
Sőt, a megfigyelésből az ember sokkal jobban tanulhat, mint a gyakorlásból.
Kényelmesen elhelyezkedtem a széken, hátradőltem és Valerie teljesen jogos kérdésein rágódtam.
Egy pillanatra forogni kezdett velem a világ, Valerie vére úgy csábított, mint talán még semmi a világon. Szerettem volna egy kortyot belőle, egy picit megízlelni a mennyei mannát, de aztán lehunytam szemeimet és kitisztítottam tudatomat. Val elméletileg a barátom, nem fogom bántani.
Ezzel le is győztem a kísértést - valamennyire. Jó, hogy csak mi jelentünk meg az órán. Nem tudom, hogyan győzném le a többi jelölt vérének csábítását.

Elgondolkozva biggyesztettem ajkaimat és közben a plafont bámultam. Ha ez garantál mindent, akkor minek a vámpíroknak képesség, pláne olyan, aminek a birtokában vagyok? Teljesen fölösleges, bár azért jól tud jönni, ha egy kihalt utcán sétálsz és körbevesz egy csomó részeg, ismeretlen ember. Bár várjunk csak, ennek mekkora a valószínűsége? Kb nulla, úgyhogy hanyagoljuk a témát.
Fawn professzor természetesen kiszúrt magának. Felsóhajtottam, majd smaragdzöld szemeimet a nőre szegeztem és kérdőn meredtem arcába.
- Szavait tudomásul vettem, drága Professzor… hölgy. – válaszoltam zavarosan, egy bólintás kíséretében. Nem volt kedvem arról beszélni, hogy mivel bódítom magam, ha éppen olyan kedvem támad. Inkább örüljön annak, hogy az Ő órájára tisztán jelentem meg és kész.
Makacsul és hanyagul ültem a széken, tekintetemet egy pillanatra sem szakítottam el a nőről. Volt valami furcsa a nézésében, de gondolatai csak az óra körül forogtak és Valerie istenítése keringtek.
- Eidetikus memóriám van Tanár nő, nincs szükségem jegyzetekre, se könyvekre. – válaszoltam megtörten, semmi kedvem nem volt felkelni, pont most, mikor megtaláltam a legkényelmesebb pozíciót.
Nem volt mit tenni, feltápászkodtam és kisétáltam a terem széléhez. Az asztal előtt álltam meg, tenyeremet a pad lapjára támasztottam és lehunyt szemekkel szedtem össze a gondolataimat. Fawn az anyagra koncentrált, így könnyűszerrel letudtam felelni egy hármasra. Viszont valami blokkolt benne, így nem mindent tudtam kiolvasni fejéből, de amit sikerült, az szerintem tökéletesen megfelelt egy stabil... kettesre.
- A vér a létfenntartásunk kötelező velejárója. A vörös folyadék a legerősebb dolog, amit ismerünk, így nem csoda, hogy minden mágiához szükséges, ez elengedetlen a vérmágia gyakorlásában. Elegendő pár csepp vér, de mindig a recept alapján kell haladni. Ha az azt írja, egy csepp kell belőle, akkor nem mehet bele kettő, mert az problémát okozhat, amire ugye nincs szükségünk. Ööö… Minden varázslathoz alkalmaznunk kell valamilyen jelet, ez szükségszerű, nem lehet elhagyni. – egyik lábamról a másikra helyezkedtem, majd Fawn szemeibe néztem, a kontaktus miatt a gondolatáramlat sokkal erőteljesebb lett. – Az előző órákon vettünk már pár gyakorlatot, például ott van a vérmassza, vagy a vérbéklyó… vagy amit az imént jegyzett meg a Professzor, a Vérrobbanás. – oldalra pillantottam Valerie-re, akit lekötött a téma kidolgozása. Hitetlenkedve megráztam a fejem, furcsa volt számomra, hogy így megváltozott a lány. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, majd a nőre pillantottam és így fejeztem be a feleletet:
- Sok mindent lehetne még mondani a Vérmágiával kapcsolatosan, de én úgy gondolom, hogy fölösleges lenne, hisz mint említette, nem sokára jön a vizsga, s ott ha majd akarom, kimutatom a fogam fehérjét. – tisztelettudóan, hogy ne tűnjek akkora seggfejnek, meghajoltam előtte, majd visszaültem a helyemre, elhelyezkedtem úgy, ahogyan azelőtt voltam, majd ismét a plafonra meredtem és unottan vártam a folytatást. Jéééé, az ott egy légy?!

Felvont szemöldökkel hallgattam a professzor véleményét, de közben él szemem Ad-en tartottam. Megborzongtam a tudattól, amikor szabadjára engedve képességem, rádöbbentem, hogy mennyire zavaros érzelmek kavarognak bennem, a professzorban, és a fiúban.
Szemöldököm ráncolva bólintottam, jelezve felfogtam a kérdésemre adott választ, s igyekeztem nem azon morfondírozni, hogy az érzelmi szálak vajon a két teremben lévő személynél kihez fűződnek. Végül befejeztem a feladatot, és figyeltem, ahogy a csuklómon ejtett seb szépen, lassan beforr.
Ahogy láttam Adrian semmittevése szemet szúrt a tanárban, s valóságos tüskét döfött annak nem létező érzelmei közé. A nő nem volt ideges, sokkal inkább megvetette a fiút, s ez hangján is tükröződött. Próbálta kiharcolni az iránta tanúsított tiszteletünk. Gúnyos mosollyal arcomon, elvonultam a terem hátsó részébe a jegyzettel, majd félig az olvasott szöveg megértésére, félig a nagy "feleletre" figyeltem.
~Sok sikert az ördöggel szemben!-gondoltam magamban, bár valószínű, hogy nem találok hallgatóságra, hacsak Adrian nem veszi a fáradtságot, és olvassa ki halk gondolataim fonalából.
-Ugye nem gondolja komolyan, hogy ezt a mágiát vagy mi a fenét én meg fogom rajta csinálni?-vágtam közbe.
Egy valami, nem túl kedves, sőt inkább alattomos gondolat, azonban megfogalmazódott bennem. A leírás alapján akire a jel kerül, és aki használja a mágiát, arra ártalmatlan lesz ez az egész. Végül egy gonosz mosoly húzódott ajkaimra, és elfelejtettem az előbb felmerült, cseppet sem kedveskedő gondolatot.
Végül letettem a füzetet, s a mellettem lévő székre feltéve lábaim, vártam a "nagy felelés" végét. Vártam? Ez nem a megfelelő szó, de jelen pillanatban a sátán szón kívül nem jut eszembe semmi találó ezzel az egész helyzettel kapcsolatban.
Vér. Kezdtem morfondírozni a szón, miközben torkomban éles, égető érzés ütött szöget. Először halkan felköhögtem, majd egy rövid, alig egy perces fuldoklás után újra levegőhöz jutottam. Éhes voltam, de nem sajtburgerre és egyéb emberi tápanyagra vágytam. Arra a három betűs szóra éheztem, amiről szó volt. Mindennek az alapja ez volt ebben a világban. A vér. Ajkaimba haraptam, és próbáltam elterelni a gondolataim, és elfojtani a kaparó érzést.
Kibámultam az ablakon, és eszembe jutottak a főpapnő szavai, melyeket a múltban intézett felém.
"~-Ha kinézel a tájra mit látsz?"-kérdezte tőlem a professzor.
"~-Az egyetlen éltető napszakot, amikor bátran mászkálhatok minden felé, viszonylag önfeledten. Persze a jelemet lefedve alapozóval, ha kimegyek az iskola falai közül. Az éjszaka egy ember számára is sokkal szebb lehet, hát még a Mi fajtánknak. A Hold és a csillagok által adott sejtelmes fényekben, minden más színben pompázik. S bár a megjelölésem után nem gondoltam volna, hogy megszokom eme bagoly életmódot, mára már teljesen természetesnek vélem, hogy nem a Napot látom az égen, hanem a Holdat."-válaszoltam akkor, s ezen most is eltűnődtem. Most jelen állásban mit látok? Fel sem tűnt, amikor csendbe borult a terem, s valószínűsíteni véltem, hogy a felelésnek már vége szakadt.

Megvakartam borostás arcélemet és közben a Professzor alakját szuggeráltam. Gyönyörű nő lehetett még akkor, mikor érzett, és becsületes indulatok vezérelték. Most olyan átlagos volt, aki mellett simán elsétálsz az utcán. Persze szép volt, formás volt ott, ahol csak kellett, de a szemei... fénytelenek voltak, fakóak, szinte üvegesek és mérhetetlenül gonoszak.
Felsóhajtottam, s miközben a csajszihoz sétáltam, eljutott hozzám Valerie halvány gondolata.
- Kösz. - motyogtam egy vigyor kíséretében, majd lecövekeltem az asztala mellett és vártam.
A semmittevés igen... unalmas volt. Megvakartam a fülemet, majd Val-ra pillantottam, aki iszonyúan magába volt révedbe. Kifejtettem képességemet és a fejéből olvastam - a lány olyan volt, mint egy nyitott könyv. Egy régi beszélgetésen filózott éppen, amit a Főpapnővel folytatott még régebben. Ú, az is fullus bige!
Megköszörültem a torkomat, majd Fawnra pillantottam.
- Ha valamit kiszeretne próbálni rajtam, ahhoz, ha jól tudom, a beleegyezésem kellene. A vérrobbanás, amire pontosan emlékszem, - Valerie-re pillantottam egy percre, tekintetemben köszönetet közvetítettem, hisz csakis tőle tudom, hogy miről is szól ez a varázslat - az sebző varázslat. - visszanéztem a Professzorra, akinek az arca hihetetlenül furcsa volt. Mintha vonalaiban meghúzódott volna a megvetés, az elismerés, a méltatlankodás, a bosszúság és még valami leírhatatlan dolog... De ez lehetetlen, hisz az emberek nem érezhetnek ennyiféleképpen. Bocsánat, még a vámpírok sem!

Tudom, hogy nem kellett volna, de nem bírtam szó nélkül megállni. Így halkan, szinte csak magamnak ezt motyogtam az orrom alatt:
- Végülis. - halványan megvontam izmos vállaimat, majd megeresztettem egy halvány, csábos mosolyt a Professzor felé. Szimpatikusnak találtam valamilyen szinten, vonzott, hogy ilyen flegma és lekezelő a Nő, de valahol taszított és undorral töltöttel a Hölgy kedvesnek szánt mosolya.
Miközben feleltem, Fawn csak bámult és halkan, néhol hangosan hümmögött. Mi van öcsém, nem tetszik valami?
- Optimális a kettes, a lényeg, hogy görbüljön. - meghajoltam előtte, majd sóhajtottam egy mélyet és visszaültem a helyemre.
Természetes, tanár lévén egyből magyarázni kezdett a bűbájról és finoman 'leoltott.'
- Én kérek elnézést, hogy nem tudtam pontosan idézni a szövegkörnyezetből. - jegyeztem meg epésen, egy horkantás kíséretében.
Hanyagul hátradőltem a székemben, és várakozóan Valerie-re pillantottam, szemeimben izgatottság fénye csillogott.
Szépen lassan neki kezdett Val, mindent pontosan úgy csinált, ahogyan az le volt írva. Fejében olvastam a leírást, és elégedetten konstáltam, hogy mindent helyesen készít el.
Az egésztől nem tartottam egy csöppet sem. Persze mikor a tőrök felém közeledtek, kissé beparáztam, de Valerie időben leállította a spellt.
Totálisan felkapta a vizet és kiviharzott a teremből.
- Hmm. - nyögtem hangosan, majd elővettem a dzsekimből a zöldet és rágyújtottam. - Köszönöm szépen ezeket a remek perceket. - a nőre kacsintottam, majd fütyürészve kisétáltam a teremből.

/pontocskaésvesszőcske./