Terra - Vivian Black

Vivian 'Terra' Black

♦ 18 éves ♦ 1994. február 9., Wichita, Kansas, USA ♦ lány ♦ negyedik évfolyam ♦



JELLEM
Fiatal kora ellenére rengeteget csalódott már, az élet pofonjaiból bőven kijutott a mélyen belül érzékeny, sebezhető és finom lelkű lánynak. Az évek és a szűnni nem akaró bánat megkeményítették szívét. A kedves ajkak, melyek folyton mosolyogtak, mára már csak legfeljebb egy-egy gúnyos grimasz erejéig rándulnak össze. Kiveszett belőlük az őszinteség. Mint ahogy lelkéből a reménység, tettrekészség és motiváltság. A hév elszállt, helyén csak bizalmatlanság, gúnyos, barátságtalan irónia, szarkazmus és cinizmus maradt másokkal szemben. Finom ívű szemöldöke nem remeg harsány nevetéstől, időnként hideg és mogorva ráncok szántják homlokát. Arrogáns szókimondósága, öntelt, önfejű és szörnyen makacs kiállása töri csak meg a csendes, merengő magányt, mi körbeveszi. Komoly büszkesége, nyugodtsága belül egy türelmetlen, titokzatos lényt rejt. Tüzet takar, mely kész robbanni, s csak a természet szerető ölelésében, a földben találja meg békéjét.



KÜLSŐ
Testalkata normál magasságú, mely törékenynek tűnik, valójában azonban a több éves tánc és mozgás hatására erős. Bőre hibátlan és hófehér, idomai kerekek, nőiesek. Arca enyhén hosszúkás, orra apró, finom vonalú, ajkai teltek, mandulavágású szeme pedig esőszürke színű. Hosszú és rakoncátlan, erős szálú haja egészséges, derék alá érő hosszúságú és jelenleg feketére festett (eredeti színe sötétbarna). Gyengéd és kedves arcvonásai szinte nem is hozzá valóak, ellentmondva kemény és rideg természetének. Mosolya, mely mások előtt oly ritkán ékesíti arcát ép, egészséges, fehér fogainak és az arca két oldalán alkalmanként megjelenő gödröcskéknek köszönhetően szép és lehengerlő… de ritkán mosolyog őszintén.

Öltözködését többnyire fekete ruhák és acélbetétes bakancs, alkalmanként egyéb lábbelik teszik ki. Ragaszkodik a sötét színekhez. Ritkán megy túl a sötét és monokróm árnyalatokon, illetve a turkálókból olcsón beszerzett, néha kifejezetten toprongyos darabokon.



VÁLASZTOTT
Khamûl, egy egyszerű hím házimacska. Szőre hófehér, szemei viszont különlegesek: bal szeme ugyanis kék, míg a jobb zöld. Roppant önfejű, büszke és agresszív teremtés. Nevét Terra kedvenc könyvének egyik szereplőjéről kapta – Khamûl a kilenc Nazgûl egyike, a Keletlakók egykori királya J. R. R. Tolkien nagysikerű regénysorozatából.





KÉPESSÉG
Kapcsolatteremtés a Föld elemével. A képesség még kezdetleges, gyenge, magát az elemet még nem sikerült megidéznie, de Terra sokkal jobban érzi magát a föld és a természet közelségében, megnyugszik és energiákkal töltődik fel tőle.



FÉLELMEK & AMIBEN KIEMELKEDŐ & AMIBEN ROSSZ
- nem éli túl az átváltozást
- elveszíti az édesapját, nagybátyját, vagy a macskáját
- fél a bizalmába fogadni és közel engedni magához másokat

- kimagasló intelligencia, olvasottság, sokrétű ismeretek, nagyon jó memória, könnyen és gyorsan tanul, képes többfelé megosztani figyelmét
- történelem, mitológia, irodalom, dráma, költészet, színészi adottságok és tehetség
- társaság híján is tökéletesen el tudja magát foglalni, nincs szüksége másokra, talpraesett

- a kíméletesség: nyelve éles, a véleményét kegyetlenül és kíméletlenül, szókimondóan kinyilvánítja, gyakran mutat mások felé érzéketlenséget és közönyt szomorúságuk és fájdalmuk iránt
- nehezen barátkozik és illeszkedik be
- nem nyújt élteljesítményt a sportok terén (inkább érdektelenség miatt) és autóvezetési stílusa is hagy némi kívánnivalót maga után



MÚLT

1994-et írtunk, mikor megszülettem. Napra pontosan február 9.-én láttam meg a napvilágot az amerikai Kansasben, Wichita központi kórházában. Emlékszem még, milyen is volt Wichita, az illatok, a képek… messzi, múló emlékekké állnak össze a képzeletemben. A gyakran ingadozó hőmérséklet, a szélsőséges időjárási körülmények, a viharos éjszakák és a szürke, esős vasárnap délutánok mégis csak sokkal később lopták be magukat a szívembe, mikor magam mögött hagytam a várost, ahol gyermekéveim töltöttem. Ez a hely volt az otthonom, a nyüzsgő metropolisz szélén, a kertvárosban egy régimódi családi ház, takaros kis udvarral.

Az édesanyám, Ariana Black meteorológusként valósította meg élete álmát, rajongott a helyért, ahol éltünk. Vállára omló göndör, szőke hajával és türkizkék szemeivel maga volt a megtestesült jóság és gondosság a szememben, mikor gyermekként éjjelente ringatott és nyugtatgatott, hogy ne ijedjek meg a villámoktól és a vihartól. Egyszer egy gömbvillám kiégette a nappalinkban a fehér perzsaszőnyeget, ezért nagyon féltem tőlük. Azt mondják, egyáltalán nem hasonlítottam az édesanyámra, inkább az apámra ütöttem, Magnus Black-re, a világ egyik legsikeresebb üzletemberére. Persze, annak idején még nem volt olyan sikeres, ő is egyszerű brókerként kezdte. Apám, akit akkor még nem keményített meg az élet és nem vakított el a pénz, ő is csitított. Bár otthonunk a tornádó-csatornának nevezett államokban volt, tudtam, hogy amíg őt látom, nem lesz baj. Mert ő megvéd minket. Rövidre nyírt, sötét, egyenes és erős szálú haja volt, szürke szemeiben még nyoma sem volt a szigorú komolyságnak… mosolygott ő is.
Azt mondják, kedves kislány voltam, folyton vidám. Határozott véleményem volt mindenről és hamar beloptam magam az emberek szívébe. A szüleim hamar ráneveltek a céltudatosságra és arra, hogy amit szeretek az életben, azért megállás nélkül küzdeni kell. És én tudtam, mit akarok: táncolni. Pörögni, forogni, míg a világ a feje tetejére nem áll és ki nem fordul önmagából, míg végül teljesen elszédülök és úgy érzem, a csillagokat is képes lennék megérinteni, oly’ magasra szökellek kecsesen, kifinomult kéz- és lábtartással, komoly eleganciával, sugárzó szépséggel, melyet a gyönyör mosolya tesz teljessé míg arcom ékesíti, miközben táncolok…

Egész kicsit korom óta balettoztam, már az óvodában is. Nem voltunk gazdagok, de édesapám addig gyűjtötte a pénzt, míg egy fellépésem után kedves kis ékszerdobozzal ajándékozott meg. A kerek, sötétkék bársonnyal bevont holmin ezüstözött inda-motívumok futottak végig, s ha kinyitottam, lágy dallamot kezdett játszani. A doboz belsejéből szép lassan kiemelkedett egy hüvelyknyi porcelánbaba, vékény tagjai az ég felé emelte, valódi, fehér tüllből készült tütüje pedig finoman suhogott, ha az ablakon beszökő szél felborzolta. Körbe-körbe forgott a táncos alak lassan és kecsesen, örökké feltartott kezei sosem fáradtak el, nem remegtek meg, arcán ugyanaz a határozott, büszke komolyság. A mai napig őrzöm ezt a lelkemnek oly kedves ajándékot, melynél szebbet azóta sem kaptam soha, senkitől.
Vigyáztam az álmomra, őriztem a lángot, harcoltam érte, oly’ keservesen… mikor iskolába kezdtem járni, minden sokkal nehezebb lett. Sokat kellett tanulni, de az órák után, ha fáradt és elgyötört voltam is, egyetlen balett-leckét sem hagytam ki. Mikor a második elemi osztályt kezdtem, a szüleimnek egyre kevesebb idejük volt már rám. Édesanyám mindig is sokat dolgozott, apám pedig egyre sikeresebb volt az ügyleteivel. Így magamnak kellett végigbuszoznom a város túlvégébe a balett-órákra, s csak jócskán sötétedés után értem haza. Gyakran féltem a város utcáin egyedül, sötétben, mikor feltámadt a viharos szél, én pedig csontig átfagyva, vizesen és sárosan toppantam be házunk ajtaján. Volt, hogy elgyengültem az évek alatt és a pokolba kívántam az egészet… mégsem hagytam abba soha. Mikor már a szüleim jóformán csak a munkának éltek, a táncban találtam meg azt a kapaszkodót, mely célt és értelmet adott a jövőmnek.

Az alapiskola után gimnáziumba mentem, az új iskola új kihívások elé állított, ráadásul messzebb is volt az otthontól. Hamar beilleszkedtem, népszerű lány lettem. Igazán jó barátnőim voltak, a serdülőkorral együtt pedig a család sikere is megérkezett. Apám mind egyre és egyre jobb lett, sikeres ügyleteket vitt véghez, vett és eladott, okosan fektette be a család pénzét. Így már nagyon sok mindent megengedhettünk magunknak. Mégsem éreztem soha, hogy a gazdagságom miatt szeretnének, vagy mert a legújabb, divatos ruhákban járok. Azért szerettek, amilyen voltam: kedves, vidám és segítettem akinek és ahol csak tudtam. Az iskola nem volt könnyű, rengeteget kellett tanulni, de példamutató és jeles diák maradtam, hamar megszereztem az évfolyamelső címet. Közben a balettról sem feledkeztem meg, egy pillanatra sem. Minden áldott nap, még hétvégén is ahelyett, hogy a barátnőimmel jártam volna sorra a boltokat és csacsogok értelmetlen dolgokról, csak a kitűzött cél lebegett a szemem előtt. Gyakran fájt, teljesen lefárasztott a tánc, az edző szigora lehervasztott és mégis olyan szilárd voltam belül, az elhatározásom törhetetlennek bizonyult, akár a gyémánt. Ide menekültem, mikor a szüleim már olyan sokat dolgoztak és olyan keveset figyeltek rám, hogy úgy éreztem, átnéznek rajtam. Magnus sikere üzletemberként a kudarcává vált apaként. Ariana, az anyám… ő semmit sem változott. Már kicsi koromban is kevesebb figyelmet kaptam tőle, mint édesapámtól. Ezért kettejük közül mindig édesapámhoz húztam inkább… hisz annyira hasonlítottam is rá… és nem csak külsőleg. De erre csak sokkal később jöttem rá.
Volt még valaki a családban, akihez a mai napig szoros kötelék fűz… sokszor gondolok rá a megmentőmként. Gyakori vendég volt nálunk Andreas, édesapám öccse, aki kezdő befektetőként és a kávé örök szerelmeseként Dél-Amerikában vett magának telket és ültetvényeket. Tőlem csak tizenegy évvel volt öregebb, de nem emlékszem rá, csak már mikor érett férfiúvá vált. Mindig úgy örült nekem és egyre hangoztatta, hogy büszke rám. Hogy a családban én leszek az első, aki megvalósítja az igazi álmát, a valót és hogy mindig harcolni fogok azért, hogy ne tiporjon a sárba a kegyetlen élet… mert ezt kell tennem. Megmutatott egy gyönyörű, kimunkált rajzot, s mikor azt mondta, ez édesapám keze műve, szinte a szám is eltátottam a meglepetéstől. Édesapám fiatalon festő szeretett volna lenni, de legnagyobb szomorúságára nem valósíthatta meg az álmát. Ahogy Andreas sem, aki nyelvész szeretett volna lenni. És ahogy a legtöbb felnőtt sem. Mert feladták azért, hogy nekem, hogy a családuknak, hogy maguknak is jobb körülményeket biztosítsanak. A pénz miatt. Mert mindenki ezt várja el tőlük…

Az új iskolával, új kihívásokkal és a serdülőkorral együtt az életembe egy új vendég is bekopogtatott: a szerelem, egy Sean nevű fiú képében. Az első évet jártam a gimnáziumban és a téli szünet előtti hagyományosan megrendezett bálon találkoztunk. A partnerem, aki elkísért, William Scott akkoriban az iskola egyik legnépszerűbb fiúja volt. Minden lány odavolt érte, én is, s mikor megkérdezte, elkísérhet –e a abálra, azt hittem, majd’ kiugrok a bőrömből örömömben. Úgy néztem rá, mint egy hercegre. Sajnos azoban hamar kiderült, hogy közel se olyan jó fiú, mint képzeltem. Még csak 14 éves voltam, ő pedig 15. Túl sokat kínálgatott alkohollal, amit persze nem akartam elfogadni, ő viszont csak úgy döntötte magába a titokban becsempészett whiskey-t. Már koránt sem tetszett annyira, mikor azonban tánc közben a keze a derekamról elkezdett lefelé vándorolni, teljesen kiakadtam és kiábrándultam belőle. Kirohantam a teremből, ki az iskolából és a kapu előtt nekidőltem a kőfalnak. Rá sem hederítve, hogy tökéletes, törtfehér Versace báli ruhám a nedves aszfalt miatt tiszta kosz lesz, leguggoltam és átfogtam a térdeim. Fáztam, dühös voltam, a sírás fojtogatott, nem akartam visszamenni. Csalódtam Williamben, egy életre meggyűlöltem. A közelből hirtelen egy faág reccsenését hallottam meg, mire felkaptam a fejem. Egy fekete alak ácsorgott nem messze tőlem, kezében cigaretta parázslott. Nem is tudom, miért tettem, valószínűleg a düh vakított el, de azonnal felpattantam és odacaplattam hozzá.
- Adj egy cigit!... – sziszegtem dühösen. A fekete ruhás alak felvonta szemöldökét, mire meglágyultak vonásaim és hozzátettem: - Kérlek.
A fiú megkínált, majd meg is gyújtotta a koporsószöget, én pedig mélyen letüdőztem a füstöt. Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek és nem szabadna… talán épp ezért tettem. A füst marta a légcsövem, büdös és keserű volt, ahogy elérte a tüdőm. Borzalmas érzés volt, azonnal fel is tört belőlem és erősen köhögni kezdtem. Levegőért kapkodtam, a fiú pedig gyengéden hátba veregetett. Mikor elmúlt a köhögésroham, újra bele akartam szívni a cigarettába… nem érdekelt. Kifejezetten roncsolni akartam a testem… de ő határozottan kivette az ujjaim közé szorított szálat, a földre ejtette és elgyúrta acélbetétes bakancsával. A parázs azonnal kialudt, amint a nedves talajhoz ért, a papír átázott és a dohány szétkenődött a flaszteren.
- Nem kell csak azért dohányoznod, mert ezt látod a filmeken – dörmögte ellentmondást nem tűrő, mély hangon, mely mégsem volt sértő, vagy bántó, hangjába csipetnyi irónia, de sajnálat is vegyült. Rá akartam pirítani, visszaszólni, hogy ezt most mégis, miért csinálta?, de tudtam, hogy igaza van.
- Igazad van, nem kéne… - ismertem be leszegett fejjel. Szörnyen bután éreztem magam, egy kis ostoba csitrinek, aki így, ezzel akarja felhívni magára a figyelmet. Úgy éreztem, bárcsak visszaforgathatnám az időt, később azonban már tudtam, szerencse volt, hogy ezt képtelen voltam megtenni. Mert akkor talán sosem találkozunk és nem szólítjuk meg egymást.
- Hogy hívnak? – kérdezte – Én Sean vagyok. Sean Riley.
- Vivian Black… - válaszoltam elhaló hangon, míg Sean arcát fürkésztem. Eddig nem is tűnt fel, milyen jóképű. Kifejezetten olyan fiúnak nézett ki, akitől óva intik a lányokat a szüleik, de tudtam, hisz épp az imént tapasztaltam emg, hogy a látszat koránt sem minden. Will egy báránybőrbe bújt farkas volt… Sean inkább egy farkasbőjbe bújt, de belül mégis szelíd báránynak nézett ki. Állig érő, egyenes, feketére festett haja tökéletesen keretezte férfias, karakteres arcát. Sötét kecskaszkállával, szinte világító zöld szemeivel, az ajak- és orrkarikáin megcsillanó utcai lámpák fényével pedig olyan volt, mint egy sötét angyal, egy fekete szárnyú tündér… sosem gondoltam volna, hogy épp egy iyen fiúba fogok beleszeretni. De ez történt. Akkor este elkezdődött valami, valami visszavonhatatlan. És utat tört magának mindenen át, előítéleteken, társadalmi normákon át… hisz ez a szerelem. Az igazi szerelem. Az első.

Bár a családom eleinte nem fogadta túl kedvesen, idővel ők is megkedvelték Sean-t. A tüzes ellentétem volt: csendes, merengő, nem túl barátságos, néha kifejezetten mogorva, mégis szerettem. Két évvel idősebb volt nálam, a harmadik évfolyamba járt és imádott olvasni, verseket írni és szavalni, az irodalom és a történelem volt a mindene. Nem törődve, mit gondolnak mások, vállaltam a szerelmem. Kézen fogva sétáltunk az iskolaudvaron és a folyosókon. A barátnőim nem kedvelték, de ez sem érdekelt. Emlékszem, hányszor kísért el a balett-óráimra és várt, akár szakadó esőben egy fa alá húzódva és kedvenc könyvét olvasva… minden este hazakísért. Mert törődött velem. És féltett. Ő volt az első, akitől igazi csókot kaptam, aki először ölelt át szerelmesen és túrt a hajamba. Aki először nézett mélyen a szemeimbe és mondta ki a legcsodásabb szót a világon: Szeretlek.
Boldog volt az életem, felhőtlenül boldog. És azt hittem, ez örökké fog tartani; s végül ez lett a vesztem. Sosem gondolkodtam azon, mi lesz, ha egy napon mindent elveszítek: a családom, a szerelmem, a táncot és végül önmagam. De akárhogy is, senki sem gondol bele. Erre nem lehet felkészülni. Nem lehet felkészülni arra, ami ezután következett… az volt életem legeslegrosszabb éve.

2010 januárját írtuk, hatamas hóviharok tomboltak akkoriban. Szombat este volt, én pedig Sean-t vártam, aki megígérte, hogy átjön. A hétfői kémia-órára készültem, de segítségre volt szükségem az új tananyaggal és Sean megígérte, hogy elmagyarázza és segít. Én pedig vártam rá és a Cosmopolitan magazint lapozgatva ültem az ágyon, az idő teltével pedig lassan elfeküdtem rajta. De Sean nem jött. Már egy órája itt kellett volna lennie, ezért úgy döntöttem, felhívom, de ki volt kapcsolva a telefonja. Furcsa… sosem szokta kikapcsolni a telefonját. Aggódni kezdtem. Újra próbálkoztam… aztán újra és újra… és újra… egyre kétségbeesettebben. A szüleit is felkerestem, akik megerősítették, hogy elindult időben, de hozzánk már nem érkezett meg. Egész éjjel őt próbáltam elérni, mindhiába…
Amerikában évente átlagosan 1 000 000 ember tűnik el és a hozzátartózok semmit sem tudnak róluk. Sean-al is ez történt… eltűnt. És azóta sem tudunk róla semmit. Se azt, hogy él –e még… se azt, hogy meghalt már…

Az életem pokollá vált. Elveszítettem azt, akit a legjobban szerettem a világon. Depressziós lettem, éjszakánként alig tudtam aludni a folytonos sírástól. Nagyon hiányzott. Alig akartam elhinni, hogy ez épp velem történik. Olyan volt, mintha meghalt volna… és mégsem. Kerestem őt. A rendőrségen, nyomozóirodákban, a szüleivel együtt mindent megpróbáltunk. Nem egy este szálltam be az autómba és kezdtem el őt keresni. Csak kocsikáztam a városban, azt sem tudtam, merre induljak, hol keressem… vártam, hogy egyszer csak meglátom egy fa alatt cigarettázni… a barátainál is kerestem, egyszerűen mindenhol. Nem adtam fel, nem tehettem, és ez volt a legszörnyűbb. Versenyfutás az idővel és sosem volt vége. Ha feladtuk volna, azt jelenti lemondtunk róla. Nem akartam lemondani… mikor a szülei keservesen bár, de elfogadták, hogy Sean egyszerűen nincs többé, én még akkor sem… és ez teljesen megkeserítette a lelkem. Anyám folyton pszichológusokhoz hordott, rengeteg gyógyszert kellett szedem, míg végül teljesen függővé nem váltam. Antidepresszánsok, nyugtatók, altatók, kedély-javítók és kit tudja még hány és hányféle ördögi pirula… azt hittem beleőrülök.
Valami mégis életben tartott még: a tánc. Folytattam. Folytattam, mert Sean is ezt akarta volna. Hogy ne hagyjam abba, bármi is történik. Mindig bátorított, hogy táncoljak, amíg velem volt. Én pedig megtanultam, hogy táncoljam ki magamból a bánatot és fájdalmat, hogy adjam át magam teljesen a bennem dúló érzéseknek és alkossak belőlük tökéletes, pontos művészi remeket… tudtam, hogy ezt kell tennem. Ez volt az én mentsváram.

Talán túl erősen markoltam ezt a törékeny álmot. Talán én magam törtem össze, nem tudom. Elgyötört voltam, fáradt, depressziós és alultáplált… de csak táncoltam és táncoltam. Mikor azt mondták, elég, akkor sem hagytam abba. Hazaküldtek pihenni, de nem mentem. Nem akartam pihenni, szükségem volt a balettre, hogy az agyam kikapcsoljon és ne hagyjon gondolkodni… egy elvétett ugrás és egy rossz földetérés. Egy pillanat csak, ennyi. Egyetlen pillanaton múlhat egy ember álma, melyet éveken át épített, ledől akár a kártyavár… akár az élet…
A térdkalácsom teljesen szétroncsolódott. Több helyen szilánkosra tört, ezt mondták az orvosok. Apám mindent megtett érte, hogy újra táncolhassak. Műtétek egész hada várt, csodaorvosok a világ minden szegletéből csak azon dolgoztak, hogyan hozzák rendbe a lábam, hogy újra táncolhassak… apám pénzt, időt és energiát nem sajnálva mindent megtett ezért… de én belül halott voltam már. Teljesen halott. Elnémultam. Nem beszéltem. Nem ettem. Nem sírtam. Nem éltem. Csak léteztem, állandóan gyógyszerekkel tömve magam, orvostól orvosig járva, pszichiáterek és Rorschach-féle foltos ábra-tesztek szorításában… tudtam, hogy nem táncolhatok többé. Végül anyám volt az, aki nem bírta tovább. Beadta a válópert, májusban elvált apámtól, a kapcsolatuk teljesen megromlott, akárcsak a miénk. Elköltözött és többé nem hallottunk felőle. Új életet kezdett, új, fényes és boldog életet, távol ettől a sok szörnyűségtől és bánattól, ami a lányával történt…

Édesapám leállíttatta a kezeléseket. A pszichológusokhoz, pszichiáterekhez és agyturkászokhoz mindig is csak az anyám ragaszkodott. Kidobta az összes gyógyszerem és mikor végre ő is belátta, hogy a lábam nem lehet rendbe hozni és sosem lesz már olyan, mint rég, elküldött Dél-Amerikába, az öccséhez, Andreas bácsikámhoz.
- Levegőváltozás Vivian, erre va most szükséged – mondta. Én pedig, mint egy báb, akit csak úgy rángatnak, engedelmeskedtem. Összepakoltam néhány holmit, s mikor a repülő felszállt, nem néztem hátra. A reptéren Andreas várt rám, de nem szóltam hozzá egyetlen szót sem. Hatalmas otthonát és telkeit figyelemre sem méltattam, egyenesen a szobámba mentem és bebújtam az ágyba. Az ablakokon az összes zsalut bezártam és egyedül maradtam, teljes sötétségben, szótlanul. Míg ott feküdtem elhagyatottan, lázálmokat, rémálmokat láttam. Sean-t láttam és az anyám… és újra átéltem a balesetet. Minduntalan elvétettem a lépést, elvesztettem Sean-t és hiába nyúltam utána a sötét ismeretlenbe, nem sikerült elérnem... szörnyű volt átélni mindent egyre többször és többször – fel akartam ébredni. Néhányszor magamhoz tértem, olyankor viszont a fájdalom, melyet a térdemben éreztem, éles késként hasította végig felperzselt lelkem, s azt kívántam, bárcsak újra elalhatnék máris. El akartam felejteni mindent, ami történt, aludni akartam – és soha többé nem ébredni fel.
Két teljes napot töltöttem bezárkózva. Nem ettem semmit, nem láttam napfényt, inni is csak a szobámhoz tartozó fürdő csapjához jártam. Nem tűrtem meg senkit és semmit magam körül. És Andreas sosem zaklatott. A bejárónőket is megkérte, hogy ne zavarjanak. Az ételt a szobám ajtaja elé tették, s később ugyanonnan vitték el érintetlenül. Mindig hallottam, hogy hozzák-viszik a reggelit, ebédet, uzsonnát és vacsorát… de egy szót sem szóltak. Nem kezdtek el kínálgatni, nem kérték, hogy jöjjek ki a szobámból és egyek, nem parancsoltak rám… csak tették a dolgukat csendesen.
Érkezésem harmadik napján merészkedtem elő először a szobámból. Kora hajnal volt még, a köntösöm összehúztam magamon, hisz a felkelő nap még nem melegítette fel kellemesre a levegőt. Nyirkos, nedves és párás, hűvös volt a terasz járólapja, melyre mezítelen talppal léptem. A bácsikám az egyik rattanfotelban ült, nézte az előtte eltülő tájat és cigarettázott. Nem nézett hátra, pedig biztosan hallotta, hogy jövök. A mellette lévő asztalról elvettem a cigarettát, az ajkaim közé helyeztem egy szálat és meggyújtottam, majd leültem a mellette lévő, üres fotelba. Egy szépen összehajtogatott pokróc is volt benne, mintha csak rám várt volna – és én tudtam, hogy így van. Magamra terítettem a pokrócot, felhúztam a lábaim és beleszívtam a cigarettába. Köhögni kezdtem, mint annak idején, először. A bácsikám nem nézett rám, nem korholt. Csak szótlanul szívta tovább a saját cigarettáját. Újra megpróbáltam, de most senki sem vette el tőlem. A köhögés-inger pedig idővel enyhült, a maró, szürke füst pedig súlyként ránehezedett a tüdőmre és egyre csak nyomta, szorította. Ez a reggeli csendes magány kettesben volt az első lépés – akkor repedt meg szívemen először a jég, a törhetetlennek tűnő szikla, mely körülfont a sok szörnyűség után.

Ahogy teltek a napok, egyre jobban voltam. Nem zárkóztam be. Ettem, egyre rendszeresebben, sőt, elkezdtem beszélgetni a bácsikámmal és a személyzettel is. Mindenki nagyon kedves volt hozzám. Sétákat tettem a bácsikámmal, vagy egyedül, lovagolni és kicsit spanyolul is megtanított és megmutatta az egész, hatalmas területet az ültetvényekkel. Sosem gondoltam volna, de már tudom, mennyire jót tett velem édesapám, hogy elküldött maga mellől és hogy éppen ide küldött. A föld… a föld, mintha befogadott volna. Enyhülést hozott, megnyugtatott, többet ért bármilyen gyógyszernél és kezelésnél. Úgy éreztem, szép lassan kibújok a bábból, melyet önként fontam magam köré és újra élni kezdek…
A térdem szépen regenerálódott önmagától is, már egyáltalán nem fájt, csak egy mágneses térdszíjat kellett folyton viselnem. Idővel pedig a lelkemre is enyhülést hozott ez az örök, magányos vidék, a part halálbűztől áporodott tengeri levegője a sok haltetemmel, mely a víz szennyezésével sötét felhőként, árnyékként vetünk a természet tökéletes szépségére.
A föld ölelésében megtanultam, hogy egyszerre legyek nyugodt mégis erős; bölcs, mégis határozott, s ami a legfontosabb: a nagy bánat idején hogy találjak enyhülést a fákban, virágokban, levelekben, a fekete föld és a kávültetvények összetéveszthetlen illatában, a kora hajnali madárcsicsergésben és a tájra áttetsző fátyolként boruló ködben...
De ez az újjászületés valaki mást hívott életre. Egy új Vivian-t. Mikor bementünk a városba vásárolni, egyre gykarabban vettem fekete ruhákat. Kedves, színes topánjaim feketékre cseréltem, acélbetétes bakancsra, csizmára. A hajam is feketére festettem, erős, sötét smink mögül kémleltem a világot esőszürke szemeimen át. Rengeteg időt töltöttem Andreas könyvtárszobájában, vagy a birtokon a fűben elnyúlva, könyvekkel a kezemben. Olvasni kezdtem, az időm nagy részét egyre inkább ez tette ki. Verseket tanultam, történelmet kutattam, magányosan álló cserjéknek szavaltam el kedvenc verseim s azokat is, melyet magam írtam…
Egy teljes nyarat töltöttem Andreassal azon a csodálatos helyen, míg lelkem sebei csaknem teljesen behegedtek és úgy éreztem, készen állok rá, hogy visszatérjek abba a világba, ahová tartozom és megmutassam magam. Hogy visszamenjek apámhoz, hogy új életet kezdjek azzal, ami lett belőlem. Sean… az ő emlékét akartam megőrizni magamban. Nem az a Vivian voltam többé, akit mindenki annyira szeretett. Inkább egy sötét árny, aki hajdan kézen fogva járt azzal a lánnyal… magamba olvasztottam Sean lényét, hogy így az enyém lehessen, hogy megtarthassam, örökre… elégedett voltam vele, de Andreasnak nagyon nem tetszett.

Egy este apámtól érkezett távolsági hívás.
- Ideje hazajönnök, Vivian.
Dühös voltam rá, szörnyen haragudtam. Nem akartam itt hagyni ezt a vidéket és New Yorkba menni, ahová édesapám költözött a nyáron. Úgy éreztem, készen állok rá, mégis, szörnyű volt a búcsúzás. Jártam már a Nagy Almában, a bűzös betondzsungelek kiszáradt sivatagában, a pénz és a mocsok, a szenny örökké villogó birodalmában… nem akartam ott élni. Legszívesebben itt maradtam volna, vagy visszamentem volna Wichitába… de nem volt választásom. Apám szinte parancsba adta, íghát mennem kellett.
Mikor találkoztam édesapámmal a repülőtéren, mindketten nagyon meglepődtünk. Számítottunk rá, sőt tudtuk, hogy megváltozott a másik. Mégis… a szembesülés irtózatos volt. Apám a régi, laza öltözékét, melyben a számítógép előtt ült és kereskedett otthon kifogástalan Armani öltönyre cserélte, márkás aktatáskára, fontoskodó és szigorú arckifejezésre hajdan olyan kedves és őszinte mosolyát. Magnus Black, a Fekete Mágnás, így is szólították. New York, így a világ egyik legjobb tőzsdeügynökségének dolgozott. És gondolhatjátok, hogy nem kifutófiúként…
Új életet kezdtünk, mindketten, újra együtt. Apám nemsokára megismerkedett egy Deborah nevű nővel, aki szőke hajával, kék szemeivel és mindig csinos, elegáns megjelenésével kicsit az anyámra emlékeztetett. De mégis, teljesen más volt. Sokkal kedvesebb. Rengeteget törte magát, hogy a kedvemben járjon. De én elzárkóztam még a gondolatától is annak, hogy apám újra nősüljön. Nem könnyítettem meg Deborah dolgát, s bele sem gondoltam, mit kockáztatok ezzel: apám boldogságát, aki szerette és akit a nő tényleg, szívből szeretett viszont és egyáltalán nem a pénzéért. Mikor ez tudatosult bennem, én nyitottam Deborah felé újra és megkértem, hogy jöjjön el velem vásárolni. Láttam a boldogságot és a megkönnyebbülést a szemeiben, hogy alig akarja elhinni. Én pedig belül szidtam magam, haragudtam magamra, hogy miért nem tettem meg ezt előbb. Miért kellett neki ennyi nehézséget okoznom… de végül rendbe hoztam, amit elrontottam. És ez a legfontosabb. Apám és Deborah szeptemberben házasodtak össze, majd a nő hozzánk költözött én pedig New York egyik elit iskolájában folytattam a tanulmányaim. A tanulással nem voltak gondjaim, de nem éreztem, hogy élnem kéne. Nem tudtam, mihez kezdjek most, ezzel az új élettel.

Nemsokára azonban megérkezett a válasz: október elején megjelöltek. Nem volt választásom, be kellett költöznöm egy Éjszaka Házába, én pedig a Dracville-it választottam. Felvettem a Terra nevet, mely a Dél-Amerikában töltött időkre emlékeztetett. Éreztem, hogy a föld számomra különleges, ezért választottam ezt. Ezzel kezdődött meg igazán az új életem, hogy vámpírjelölt lettem. Apám és főleg Deborah, akit nagyon megszerettem és anyámként néztem rá, eleinte rengetegszer meglátogattak. Akár csak Andreas. De miután Deborah terhes lett és megszülte a mostohaöcsém, Wyatt-et, kevesebb idejük jutott rám. Szörnyen magányos voltam és akkor jött Khâmul… kiválasztott engem. Ő lett az én legfőbb bizalmasom, a társam, akivel már nem éreztem magam annyira egyedül.
Az iskolában rengeteg versenyt nyertem, a teljesítményem kiemelkedő volt a vámpírjelöltek között, főként a dráma- és szavalóversenyeken, ahonnan nem egy díját hoztam a Dracville-i Éjszaka Házának. Hamarosan tagja lettem a Sötétség Lányainak és ezzel együtt megéreztem valamit, egy isteni ajándékot, melyet minden bizonnyal Nüxtől kaptam, még azelőtt, hogy tudtam volna: a föld az én otthonom, mely megvígasztal. Bármi történjék is, a föld és a természet ölén mindig biztonságban leszek. És éreztem, hogy a Föld is akarja, hogy szeressem és kötődünk egymáshoz… történjék bármi még…

2012 májusában döntöttem úgy, hogy iskolát váltok. A Dracville-i Éjszaka Házának már csak hónapjai voltak hátra, a bezárás szélén állt. A legtöbb egykori iskolatársam Ever Rose Hill-re ment, hogy folytassa tanulmányait, s jobb ötletem nem lévén, én is ide kerültem. És élek majd itt tovább, mint eddig, ugyanúgy… hatalmas terheket cipelve, hazug tükörbe nézve, bizonytalanul… szükségem lenne gy jelre. Hallod Nüx? Istennőm, kérlek, adj egy jelet…



PÉLDA JÁTÉK

Kezemmel a korlátba kapaszkodtam, lábaimat finoman, szinte csúsztatva raktam egymás után fokról fokra lefelé a lépcsőn. Persze, kicsit én is izgatott voltam, mint mindenki más a látogatási napon, de nem rohangáltam össze-vissza, harsányan üvöltözve és vihogva, mint a többi lány örömében. Az utolsó lépcsőfokról szórakozottan leugrottam, majd megigazítottam a hosszú és kinyúlt fekete kötött pulóverem. Néhány helyen feslett már a kötés és azon felül, hogy két mérettel nagyobb volt, az ujjainál is jócskán kinyúlt már – ez jobbára annak a rossz szokásomnak volt köszönhető, hogy időnként a pulcsi ujját hosszan a kézfejemre húztam. Combközépig ért a toprongyos darab, alatta egy fekete cicanadrágot viseltem egyenesen a SoHóból, melyet még Deborah vett nekem. A cicanadrág alján eredetileg maroknyi Swarowski-strassz csillogott, míg módszeresen el nem távolítottam őket. Ha meglátja, biztosan csalódott lesz… ez a gondolat valahogy különös elégedettséggel töltött el. Kopott, poros westerncsizmát viseltem lábbeliként, hajamban pedig egy fekete, masnis hajráfot. Alig festettem ki magam, körmeimről pattogzott a festék, ékszereket egyáltalán nem viseltem, sőt, még meg sem fésülködtem… örültem neki, hogy így látnak. Mint a lányukat, mint egy embert… nem pedig mint egy feldíszített vámpír-babát a család kirakatában, akit betehetnek a vitrinbe… többé nem. Lázadtam ellenük és lázadtam a szépség, a drágaság és a pénz ellen, ami az egész családot motorként hajtotta.
Az izgatottság elmúlt. Már nem is örültem annyira. Minek jöttek?… a születésnapi ajándékaim feladták postán. Az iskolaváltásnál meg sem jelentek. Csak küldtek egy e-mailt, hogy jól vagyok –e. Még csak a telefonnal sem fáradtak… dühödten fújtam egyet, majd kiléptem a lánykollégiumból.

A nap már hanyatlott, a szürkülő éjjel lassan ellepte az udvart és kioltotta a nap fényét. Karba font kezekkel, sehová sem nézve csak szorosan a lábaim elé, morcosan összevonva szemöldökeim sétáltam át az udvaron. Sok vámpírjelölt volt már ébren a látogatási nap miatt, sokan az udvaron ücsörögtek és beszélgettek szüleikkel vagy testvéreikkel. Ha megnéztek is páran, lenéző tekintetük csak egy pillanatra időzött rongyos ruháimon és mogorva, görbe háttartásomon, majd visszafordultak beszélgetőtársuk felé, egy szebb és jobb világba, ami csak az övék. Én csak egy szúnyog voltam, aminek ugyan kellemetlen a jelenléte, de nemsokára tovarepül. Lassan odaértem a főépülethez és beléptem az aulába.
Háttal álltak nekem, épp a mentorommal, Alexander professzorral beszélgettek. Andreas, a nagybátyám fordult meg először, s amint megpillantott, felém villantotta lehengerlő mosolyát. A szívem hirtelen erősebben dobbant – Andreas annyira jóképű volt! Nehezen tudtam palástolni a közelében, mennyire odavagyok meleg, mogyoróbarna szemeiért, különösen, ha kettesben voltunk. Mostanában nem nagyon tudtam, hogy viselkedjek a közelében… mit kéne tennem? Mit vár, vagy mi lenne a helyes? Egyáltalán, le lehet reagálni ezt a helyzetet „normálisan”?
Láttam, ahogy tetőtől talpig végigmér, ajkai pedig résnyire nyílnak. Tekintete végül az én ajkaimon állapodott meg. És pontosan tudtam, mire gondol. Mindig azt mondja, én talán nem is vagyok tudatában annak, milyen szép vagyok valójában. Igazság szerint, alkalmanként magam is meglepődtem – különösen a Karácsonyi szünetben, mikor hazamentem, a családi vacsoránál. Az ócska, rongyos és fekete öltözékemet egy kifejezetten és egyedileg nekem tervezett hosszú, lágy esésű és finom, szinte áttetsző világoskék selyemből készült ruhára cseréltem. A különleges holmi egyenesen Olaszországból érkezett apám kívánságára a mestertől, Balenciagától – a ruha olyan volt, mintha rám öntötték volna. Sokat ígérően követte vonalaim, világos anyaga és bőröm halovány, elefántcsont-színe halk és kecses szellemalakká változtatott. Én voltam az est királynője, s bár eleinte furcsán éreztem magam, s mindez oly’ idegen volt nekem, később a bácsikám, Andreas ajkaimon égő, forró csókjai által bizonyságot szereztem szépségemről, még ha nem is tartott tovább egy örök emléknél, egy éjszakánál – akkor szeretkeztünk először. Ő fedezte fel elsőként szűz testem minden apró részletét olyan óvatossággal, finomsággal és odaadással, mintha térképet akarna róla készíteni az utókor számára. Csodás élmény volt, egy lélegzetnyi dobbanás – de az éjszakával együtt elmúlt. Valószínűleg örökre.

Most pedig itt álltunk az aulában, egymás tekintetét keresve és kerülve, én pedig elveszettnek éreztem magam. Bizonytalan voltam, nem tudtam, tudok –e rá ezentúl csak barátként, a nagybátyámként tekinteni… vagy csak egymás sötét és bűnös titkainak hordozói leszünk elfojtott érzelmekkel, ki nem mondott gondolatokkal.
Apám is hátrafordult, majd utána nem sokkal később a mostohaanyám is a karjaiban tartott, halkan szendergő csecsemővel. Apám is elmosolyodott, majd váltott még néhány szót a mentorommal, kezet fogott vele és elbúcsúzott. Nyomában a feleségével, Deborah-val és Andreassal elindultak felém. Néhány lépéssel előttem megállt, mielőtt kinyújtotta volna a karjait és kimérten megölelt.
- Örülök, hogy látlak – mosolygott rám, szigorú vonásai meglágyultak egy pillanatra. A mostohaöcsém, Wyatt is mocorogni kezdett Deborah karjaiban, ahogy elindultunk egy asztal és a hozzá tartozó kényelmes bőrfotelek felé, hogy leüljünk és beszélgethessünk kicsit. Deborah egy ízes süteményekkel teli műanyag dobozt pakolt az asztalra, mely így házi készítésűnek tűnt, tudtam azonban, hogy valójában New York legjobb cukrászdájából szerezték be sietve… alig láthatóan elfintorodtam egy pillanatra, mikor Deborah megkínált.
- Köszönöm, most… most nem vagyok éhes – feleltem, amikor kínálgatni kezdett. Egy utazótáskában új ruhákat is hoztak nekem, s csak reménykedni mertem, hogy nem próbálkoznak meg ismét néhány színesebb és divatosabb darabbal. Egy ideje már felhagytak a hiábavaló próbálkozásokkal, de sosem tudhattam, nem tartják –e ismét jó ötletnek így rám tukmálni a drága ruhákat, melyeket a normális, helyes lányok hordanak. Andreas megnyugtató mosolya és szolid biccentése viszont eloszlatta kétségeim – ez volt a bizonyosság, hogy apámék valóban hasznos ruhákat hoztak, amelyeket hordani is tudok. A nagybátyám volt az egyetlen, aki megértette az úgynevezett hóbortjaim és minden erejével azon volt, hogy ezt apámmal és Deborah-val is elfogadtassa.

A látogatás nem tartott túl sokáig, mivel apámnak sietnie kellett… hát persze. Mindig siet. Mikor megpillantotta a Főpapnőt, elnézést kért és azonnal felállt, hogy odamenjen hozzá. A mostohaanyám követte és kettesben maradtunk Andreassal. Kínos volt a csend, tekintetemmel az asztallapot vizsgáltam, kerülve fürkésző tekintetét, mellyel mintha a lelkembe látott volna. Kellemetlen volt mindkettőnk számára… legalábbis úgy gondoltam. De Andreas mégis mintha élvezte volna a kialakult helyzetet, a köztünk lévő feszültséget, mely időzített bombához volt hasonlatos – bármelyik pillanatban felrobbanhatott. Ahányszor ránéztem, megkívántam puha ajkait, kezei finom érintését, az együtt töltött éjszakánk emlékeit, hogy újra átélhessem… végül ő törte meg a csendet. Kezeit összekulcsolta az asztallap felett és közelebb hajolt. Én a karjaim az ölemben tartottam, s mikor közeledő illata megcsapta az orrom, körmeim a combomba vájtam. Hevesebben kezdett dobogni a szívem.
- Tehát… új iskola. És mi a helyzet a tervekkel? Azok nem változtak… Terra? – kérdezte. Andreas volt az egyetlen, aki tiszteletben tartotta a névváltoztatásom és Vivian helyett Terrának szólított.
- A terveim a régiek. Koszorús költő szeretnék lenni – közöltem blazírt arccal. A bácsikám gúnyosan felhorkant.
- Nem… Sean szeretett volna az lenni – maró őszinteségével kést forgatott meg szívemben – Ez nem te vagy, Terra. Az a Terra, akit én ismerek, a szíve mélyén még mindig balett-táncosnő szeretne lenni, bármi is történt vele…
A varázslat elszállt. Nem éreztem mást, csak keserűséget, csalódottságot és bánatot. Nem néztem a szemébe, de szavaim neki címeztem, mikor halkan, a fogaim közt szűrve a szavakat ismét megszólaltam:
- Te tudod a legjobban, hogy ez nem igaz. Hazugság.
- Nem! – csattant fel – Az a hazugság, amit állítólag szeretsz.
- Amit szeretek, az a költészet – néztem ismét a szemeibe elszántan, kihívó komolysággal – Az irodalom, a dráma, a történelem… és ehhez ragaszkodom.
- Nem, te Sean emlékéhez ragaszkodsz! – pirított rám szigorú tekintettel, de azonnal meg is bánta, mert vonásai meglágyultak. Átnyúlt az asztallap felett és megfogta a kezem. Én pedig hagytam. Alig bírtam visszafojtani feltörő zokogásom.
- Nézd meg, mi lett belőled, Terra. Egy halott ember árnyéka.
A szemeim elkezdtek benedvesedni. Hirtelen álltam fel, mintha zsinóron mozgatnák tagjaim, elnézést kértem és sietősen távoztam a mosdó felé. Benn kieresztettem, amit addig visszafojtottam. Szerencsére épp senki nem volt benn, én pedig kisírhattam magamból a mérgező szavakat, melyek Andreas ajkairól a fülembe ömlöttek forró ólomként és addig égették szívem és könnyeim addig mosták arcom, míg végül megfájdult a fejem. Miután lassan megnyugodtam, megmosakodtam, vettem néhány mély lélegzetet, majd visszamentem az aulába.

Andreas már ott állt Deborah-val nem messze apámtól, aki a Főpapnővel beszélgetett. Tudtam miről van szó. Az iskolaváltásnál nem voltak itt, de apám biztosítani akarta számomra a megfelelő helyet a ranglétrán – valószínűleg a versenyekről beszélgettek. Édesapám szerette, hogy aktívan képviselem a Black nevet vámpírként is és biztosan haladok a kitűzött céljaim felé. Csak Andreas nem szerette… beleharaptam alsó ajkamba, nehogy ismét elsírjam magam a gondolattól. Ő volt velem, mikor elvesztettem Seant és összetörtem. Senki sem ismer nála jobban… látta, mikor begubóztam és egy új, sötét szárnyú pillangóként keltem ki és tértem vissza az életbe. Ő volt ott, ő látta… és pontosan tudta mi és miért történt.
Mikor édesapám bankjegyeket csúsztatott a Főpapnő kezébe, a szemeim forgatni kezdtem. Most biztosan a Sötétség Lányai közt akarja biztosítani a helyem. Persze nem tudja, hogy itt másként mennem a dolgok. Tagja leszek a Sötétség Lányainak, de nem az ő pénze miatt, hanem a világszintű versenyeken elért eredményeim miatt. A Főpapnő persze nem fogadta el a pénzt, de nem lennék meglepve, ha apám valahogy mégiscsak a zsebébe csempészné a nem is olyan kis összeget. Persze ezt már nem láttam, ugyanis elindultam Deborah és Andreas felé. Nem is akartam látni, ahogy apám megveszi az egész világot nekem ahelyett, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer őszintén átölelne… mint rég.

Csend honolt köztünk, Deborah Wyatt-et ringatta, míg apám visszaért mellénk.
- Ideje indulnunk – azzal átadott nekem is egy köteg pénzt, amit hanyagul zsebre vágtam, összegyűrve ezzel az értékes bankókat. Fogalmam sincs, miért ad készpénzt, mikor gyakorlatilag egy meghatározott maximum költségkeret nélküli hitelkártyát kaptam tőle, mikor vámpírjelölt lettem. Persze, sosem költöttem sokat, apám szerint kifejezetten nem eleget, s talán épp ez volt furcsa számára. Reménykedett benne, hogy a készpénzt talán szívesebben szórom értéktelen vacakokra, mint a normális lányok. Az egész világot meg akarta venni… velük engem is.

Miután elbúcsúztunk egymástól, a kocsijuk pedig kigördült a parkolóból a repülőtér felé, én ott maradtam egy utazótáskányi drága ruhával, egy doboz édes süteménnyel a kezemben, a zsebemben pedig apám szeretetének mértékével, a pénzzel… és hirtelen szerencsétlenebbnek éreztem magam a világ legutolsó koldusánál és magányosabbnak egy egyedül álló, elfeledett és korhadt, égig érő, de soha meg nem hódított platánfánál, melyet még gyermekként láttam az autó ablakából, emlékeimben pedig beleveszett az elmosódott tájba.



EGYÉB ÉRDEKESSÉGEK

- dohányzik és megszállott kávérajongó
- holott vámpírjelöltként régi sérülése teljesen begyógyult és regenerálódott (talán még táncolni és képes lenne újra), továbbra is hordja a mágneses térdszalagot, leginkább ostoba megszokásból
- bárhová megy is, mindig nála van az iskolatáskája, ha tanszerek nincsenek is benne, de egy lépést sem hajlandó tenni kedvenc könyve nélkül (J. R. R. Tolkien összes valaha kiadott műve egy bőrkötéses, hatalmas könyvben)
- gyakran beszél a macskájához Khâmul-hoz (bár ez a vámpírok és a macskák közti szoros kötelék miatt nem számít annyira furcsának)
- kifinomult a stílusérzéke, ért a divathoz és a legdrágább, márkás és elegáns darabokat is megengedhetné magának, mégis inkább szakadt, elnyűtt és elhordott darabokat hord és turkálókból, vagy az eBay-en vásárol



Play by - Liv Tyler