Luxus villák

Érdekes volt ismét ott járni, ahol régen tettem, de valahol jóérzéssel töltött el.
Végig száguldottam az országúton, elkanyarodtam a körforgalomnál, majd nyomtam neki egyenesen - páran dudáltak is rám. Egyszerűen nem tehettem róla - a gondolat, hogy nemsokára otthon lehetek, s talán megölelhetem a szüleimet és a húgomat... Nagyszerű gondolatok voltak, de ugyebár csak úgy, ha ma este nem halok meg. Úgyhogy visszavettem a tempóból és "lassan" haladtam tovább.
Néha-néha Rox arcára pillantottam, amin vegyes érzelmek látszódtak. A gyér fénytől leginkább a kíváncsiságot és a félelmet tudtam leolvasni.
Már csak két utcányira voltunk, s nekem a szívem majd kiugrott a helyéről. Vajon kint lesz a kutyám? Egyáltalán megismer még?
Bizonytalanul leparkoltam a hatalmas kocsibejárón. A sárga ház sötétségbe burkolózott, szóval nem voltak itthon. Egyikük sem. Hangtalanul sóhajtottam, majd megigazítottam a sminkemet, ami a Jelemet takarta el.
- Hát, itt laknék. - mondtam halkan, egy apró mosoly kíséretében. Finoman kiszálltam a kocsiból, majd a táskámért nyúltam, amiben a kulcsaim lapultak. Bezártam a kocsit, majd a kapuhoz sétáltam. Bizonytalanul a zárba helyeztem a kulcsot és elfordítottam azt. Mint ahogy számítottam, a kutyusom a hang hallatán egyből rohanni kezdett.
- Cookie! - nyögtem ki, szinte sírva. Magamhoz öleltem az ugráló, izgatott állatot. - Uramisten, de hiányoztál! - simítottam Őt, ahol csak tudtam.
Majd, mint derült égből a villámcsapás, leesett, hogy nem vagyok egyedül. Százfaktoros mosollyal felálltam és félszegen Roxra vigyorogtam. - Ő a kutyám. - mutattam le a jószágra, aki jelenleg Rox lábát szimatolta. Gyorsan bezártam a kaput, majd megfogtam az ?ijedt? lány kezét és végigsétáltunk a hosszú kővel kirakott járdán.
Hezitálás nélkül kinyitottam a bejárati ajtót.
Az illat ismerős volt, a helység minden egyes négyzetcentiméterét átjárta a frissen sült ételek, édességek illata. Na igen, nálunk a Mikulás is nagy ünnep.
Kibújtam a cipőmből, a kabátomat-sálamat felakasztottam az ajtó mögött fogasra. Bezártam az ajtót, majd a konyhába fordultam, mely a kis folyosóról nyílt, baloldalról. Az asztal televolt kajával, mindennel, amint csak eltudunk képzelni. Gondolkozás nélkül kivettem a szekrényből két tányért, s mohón Rox kezébe nyomtam az egyiket. Szedtem magamnak mindenből, majd két villa társaságával, átsétáltam a nappaliba, mely a konyháról nyílt. Nem igazán volt külön ebédlő, az asztalt elhelyezték a nagy főzőhelyiségben.
A nappaliból ismét a folyosóra tértem és csak haladtam előre. Felcammogtam a lépcsőn, majd fordultam egyet és egyenesen a szobám felé kaptattam. Még mindig kinn volt a "Belépni tilos!" tábla, amin jót nevettem. Aztán - nagy levegővétel után - benyitottam a szobámba.
A hely ismeretlennek tűnt. Túlságosan rendezett volt, szinte elhagyatottnak látszott. Mindenem a helyén volt, ami cseppet sem volt rám jellemző.
- Hát, ez lenne az a hely, ahol tizenhat évet töltöttem. - jelentettem ezt ki úgy, mintha valami börtöntöltelék lennék. A tányéromat letettem az asztalra, majd a hatalmas gardróbomhoz sétáltam, ami pontosan ugyanúgy festett, mint mikor legutoljára jártam itt. Kis ideig keresgéltem, majd kezembe akadt az a ruha, amit akartam.
Ismét bizonytalanul lépkedtem, mert nem tudtam, hogy Rox most mit gondol. Épp a szekrényemnél állt, a képeket nézegette. Enyhén megköszörültem a torkomat, majd felmutattam a ruhát.
- Szerintem ez nagyon jól állna rajta. Ha gondolod... - nem tudtam folytatni, mert arca eléggé érdekesen festett. Mit láthatott? Nincs ott semmilyen durva fénykép... Na jó, talán egy, ahol Jonnal vagyok, de a többi... Van ott rendes családi kép, baráti-családi két, egy-kettő az exeimről...

Fúú... Kris elég.. gyorsan vezetett és akkor még finoman fogalmaztam. Oké, én meg sem szólalhatnék az abszolút őrült vezetési stílusommal, de akkor csak magamat veszélyeztetem. Másrészt apámon kívül más sofőrt nem nagyon tűrök meg a balomon. Kissé bizalmatlan vagyok. Krisnek mégis bizalmat szavaztam ebben a tekintetben is, pláne, mikor lassított.
Menet közben rám-rám pillantott. Nem vettem észre mindig, úgyhogy sokszor tényleg azt látta, amit érzek. Rettegést, mert gőzöm se volt, hová visz és piszok nagy kíváncsiságot, mert érdekes helyet szimatoltam. De amikor észrevettem, rámosolyogtam, azt sugalltam, "nyugi, megvagyok", nagyjából fölöslegesen. Kris nem pasi, még sokkal nehezebb lesz elrejteni a kínosabb érzelmeket.
Egy ház előtt álltunk meg. Ugye... ugye nem?! Rám jött a fuldokolhatnék a megfelelési kényszertől. Nüxre... És ha, és ha a szüleinek is bemutat? Minél jobban próbáltam elfojtani a légszomjam, annál inkább fulladoztam. Pöpec. Kezdtem sz*rul lenni, amikor végre feltűnt, hogy az ablakok sötétek. Ami annyit jelent, hogy a ház üres! Némileg megkönnyebbülve vonultunk be a kicsinek nem mondható házba. Benn Kris nekiállt kutyázni. Páff. Próbáltam kedves lenni a blökihez, amikor az ő lába után az enyémet kezdte el ostromolni mind a 20 centijével. De ha egyszer nem szeretem a kutyákat.. Bár ez kifejezetten kedvesnek tűnik. Leguggoltam, hogy végigsimítsak a buksiján. Ez tényleg..
- B*sszus! - jellemző. Megharapott. Játékosan, de megharapott. - Engem nem szeretnek a kutyák. - nyögtem ki zavartan vigyorogva, bár nem tudtam eldönteni, ki érzi kínosabban magát kettőnk közül. Kris téma váltás-gyanánt kézen fogva húzott maga után.
Egyből megcsapott a mennyei kajaillat. Meglepődve konstatálta, hogy kb. fele akkora adagot szedek magamnak, mint ő.
- Macskagyomrú vagyok. - rántottam meg a vállam. Kifejezetten jól esett a kaja, már csak az ízélmény miatt is.
Belépni tilos felirat fogadott az ajtón. De kissé meghökkentem a szobát látván. A figyelmeztetés alapján valami teljesen elvetemült berendezésre számítottam. Ahogy bámészkodtam megakadt a szemem egy rakat képen. Te jó ég... Ez még tőle is elvetemült. De a pasi, na az kifejezetten helyes. Bár soha nem járnék vele, és ez nem az új leszoboszi-felfogásom, csak eléggé nyilvánvalóan nem lennénk rokonlelkek. Nekem valami elvont művész kéne... Egy kívül-belül törékeny srác, akivel lebeghetnék bátran az éterben, akár fű nélkül is, csak úgy a semmin merengve. De az olyanok mind homik.
- Azt a beszívott fejeteket... - motyogtam alig érthetően. Kris közben előkotort egy ruhát a a gardróbjából és az orrom alá tolta.
- Mii...? De hát ez.. - hebegtem, mert elakadt a szavam a látványtól. Ez gyönyörű... És csipkés és muszlin és fekete és méregzöld, de hiszen én imádom a méregzöldet és tényleg, ez tényleg az, mégpedig az egyik legszebb árnyalata, te jó ég, Nüxre most komolyan...
- Megpróbálhatom? - kérdeztem félve, hogy eltűnik, amikor hozzáérek. Komolyan bólintott. Enyhén remegő ujjakkal simítottam végig rajta. Hogy lehet valami ennyire tökéletes? Lefektettem óvatosan az ágyra, kiugrottam a gönceimből és finoman belebújtam. És jól állt, b*ssza meg. Ezt. Nem. Hiszem. El. A világ legszebb ruhája, és JÓL áll nekem! Megpördültem benne, és neki is mentem véletlenül egy szekrénynek, amitől majdnem hasra estem, de még mindig nem ébredtem fel, Kris közben kiválóan elkacarászgatott rajtam. Ezek szerint nem álmodom. Odaléptem hozzá csak úgy, random megcsókoltam. Hosszú percek múlva a nyakába simulva súgtam:
- Veheted hálacsóknak, amiért megmutattad ezt a gyönyörűséget.

Miután Cookie kiszimatolta magát, engedte, hogy megsimogassák. Izgatottan csóválta a farkát, majd mint minden idegen embernél, játékosan megharapta Rox ujját.
- Ne haragudj! Ő még... - félszegesen elmosolyogtam és kissé el is pirultam. Finoman rászóltam a kutyára, aki szégyenkezve, hatalmas - na most figyelj! - kutyaszemekkel meredt ránk. Engedékenyen elvigyorogtam, majd lehajoltam hozzá és egy hatalmas puszit nyomtam a fejére. Lehetetlen neki ellenállni. - Amúgy meg nem az, hogy nem szeret... Csak még nem ismer. - magyarázkodtam, majd ujjaiért nyúltam.
Meglepetten felvontam szemöldökeimet, mikor láttam, hogy mennyit szed a tányérjára. Nem akartam szóvá tenni, de úgy látszik, észrevette döbbenetem.
- Csak annyit, amennyi jól esik. - kedvesen rámosolyogtam, majd szedtem még egy kevés párolt zöldséget.
Mikor beléptünk a szobámba, láttam, hogy határozottan nem erre számított. Na igen, én sem...
- Öhm, anyum összepakolt. Elhiheted, hogy nem vagyok ennyire rendszerető, kivétel a gardróbom. Ott minden szépen el van rendezve, míg itt éltem, gyakorlatilag csak az volt rendezett. - szélesen elmosolyogtam, majd a villámért nyúltam, és rászúrtam a végére egy párolt répát. Csábítóan bekaptam, majd alaposan összerágtam. Ümm, de hiányzott már a házi koszt!
Miközben a szekrényben turkáltam, azon gondolkoztam, nem volt-e hatalmas lépés ez... Ez, hogy megmutattam neki a házamat. Igaz, a családom nincs itt, de azért mégis.
- Tetszik? - kérdeztem felragyogva, majd tekintetemet a magasban tartott ruhára tereltem. Igazán elragadó volt, de rajtam nem állt olyan jól, így hát ott porosodott, lógott a szekrényemben, használatlanul. Kérdésére csak bólintottam, és feszülten figyeltem arcának minden egyes vonalát. Tényleg úgy láttam, hogy tetszik neki, de mi van akkor, ha remek színésznő?! Finoman, mintha valamilyen porcelán lenne, átvette tőlem és az ágyamra fektette. Kapkodva kibújt a gönceiből és belecsusszant a ruhába. Elragadottan néztem, ahogy megpördül, s mikor majdnem elesett, harsányan felkacagtam. Na nem azért, mert vicces volt a szituáció, egyszerűen csak örömömben. Éreztem, hogy tetszeni fog neki, de hogy ennyire...
Lassan, mint egy vadmacska felém lépkedett és puhán szájon csókolt. Végül átfontam a nyakamat és érzékien a fülembe suttogott.
- Tudod, iszonyúan jól áll neked, és nagyon rossz, hogy ez kell mondanom, de enélkül jobban elleszünk... - kecsesen hátára csúsztattam a kezemet és két ujjam közé csíptem a parányi cipzárt. Finoman húzni kezdtem, s közben kissé eltoltam magamtól, hogy megtudjam csókolni.
Ekkor, nagy meglepetésemre, az ajtó kinyílt.
- Kjísz! - kiáltotta a kishúgom, csilingelő hangon. Egyből elengedtem Roxot és szorosan karjaimba zártam a pici Rachelt. Vöröses-szőke göndör fürtjei az arcomba lógtak, de nem zavart. Jelenleg mindennél többet jelentett az, hogy a karjaim közt tarthatom.
- Cica! - leheltem és olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak tudtam. Rettentően hiányzott már, és igazából erre csak most döbbentem rá.
- Anyujék lenn vannyak! - mondta édesen, majd kiszabadult kezeim közül és félénken Roxra nézett. - Te ki vagy? - tett felé pár bizonytalan lépést, majd visszafordult hozzám, erősítést várt. Kedvesen rámosolyogtam és kezemmel hessegettem előre. Finoman, kimérten bólintott, majd megállt egyenesen Rox előtt és ezt mondta:
- Rachel Hollow vagyok, a testvéje és most töltöttem a hatodik koromat! - mondta sután, amin jót nevettem. Koromat? Ejj, te lány... Gyengéden kitárta karjait, majd átölelte Rox derekát.
Lepördülő könnyemet egy mozdulattal letöröltem, majd mosolyogva felegyenesedtem. Remélem ez még nem volt sok neki és rohan el fejvesztve...
- Nem kell találkoznod a szüleimmel, ha nem akarsz. - suttogtam gyengéden, végig szemeibe nézve.

A csókom megtette a hatását. Kris, bár majd megszakadt a szíve, de nem bírta megállni, hogy ne csomagoljon ki. Hörcsögöket meghazudtoló pulzussal simultam hozzá, hogy két csók között lassan húzza végig a cipzárt a hátamon, amikor berontott Kris kishúga.
- Mi... - nyikkantam föl ember számára nem hallhatóan. Kris egyből hozzárohant, nekem meg majd' kiesett a szemem az idilltől. Nagyjából fogalmam sincs, milyen, ha ennyire szeret a saját húgod. Engem a húgom folyamatosan gyilkol és szidott, alázott, ahogy a csövön kifért, ott tett keresztbe, ahol tudott. Viszont ez a kislány... Maga a megtestesült ártatlanság. Elképesztő. Én is ilyen voltam. Kib*szott régen, de voltam pöttöm, szeretnivaló létforma, nem agyonmérgezett-sebzett lélekkel.
Amíg ezen méláztam (minek kell nekem folyamatosan töprengenem?) a kislány felém fordulva közölte velem a nevét és a korát. Elmosolyodtam az apró szótévesztésen. De ha hat éves, miért raccsol? Bár abszolút jogtalan a kérdés, hiszen pár nap híján 17 vagyok és a korom ellenére is hadarok-motyogok, illetve nem artikulálok, vagy csak alig.
Megállt bennem a szusz, amikor átölelt. Az asztalon heverő apró, sarkán törött kézitükrön végigfutott a repedés, majd halk "pling" hangot hallatva kipattant belőle egy darab. Már megint?! Sután öleltem vissza.
- Én Rox vagyok. - mondtam neki, amikor elengedett. Közben Kris magyarázott valamit, de nem hallottam tisztán, csak valami "szüleim" és "kell".
- Mi?! - újabb nyikkanás, de egész más, mint az előző. Tekintetem kérdő volt, méginkább kétségbeesett. Közben beugrott, hogy nagyjából meztelen vagyok, úgyhogy visszahúztam a cipzárt. Nem akarok addig visszaöltözni, amíg Rachel itt van.
- Szégyenős vagyok. - motyogtam zavartan vigyorogva, válaszul az értetlen pillantásra, amivel Kris reagálta le tétovázásomat a cipzárral.

Nem teljesen reagáltam a dolgokra, a húgom elvonta a figyelmemet. Már majdnem egy éve vagyok jelölt, s Ő annyit, de annyit változott! Gyönyörű haja megnőtt, dúsabb lett, arca kissé elvesztette a gyermeki báját, de még mindig tisztán látszódtak a megszokott, kislányos vonalak. Elégedetten felsóhajtottam, valamilyen szinten, magamat láttam benne.
Mikor Rox sután visszaölelte, kedélyesen elmosolyogtam. Hiába félénk lány, annyira beleillene a családunkba! Igaz, hogy szinte mindenki a családból lökött... - szélesen elvigyorogtam, próbáltam elterelni a gondolataimat a szüleimről, akik odalent voltak... Láttam Roxon, hogy megijedt, nem szeretne lemenni... de én! Ó, én nagyon is akartam! Finoman elhúztam a számat, tekintetemet a földre tereltem, hogy Rox ne lássa, milyen csalódott vagyok.
- Rachel, gyere ide! - leguggoltam ismét, s közben a táskámban kotorásztam, amiben egy apró ajándékdoboz lapult. Keresgéltem egy ideig, majd odanyújtottam neki a babarózsaszín csomagot. - Csak karácsonykor nyithatod ki! Ha megtudom, hogy nem tartottad be a kérésemet, egyik este eljövök és megcsikizlek, megértetted? - kérdeztem meg fenyegetően, de széles vigyorom elvette szavaim élét. Komolyan, félig meghökkenve bólintott és apró ujjai közé zárta a dobozt. - Rendben, akkor ezt megbeszéltük. - megcsókoltam a homlokát, majd felegyenesedtem és kivezettem a szobából. - Mond meg anyunak, hogy fél perc és lemegyek. - rámosolyogtam, majd becsuktam a szobám ajtaját. Magamban elszámoltam tízig, majd megfordultam és Rox szemeibe néztem.
- Ne haragudj, hogy elhoztalak... Nem számítottam rá, hogy itthon lesznek... Amint elaludtak, megléphetünk, nem szeretném, ha kellemetlenül éreznéd magad. Csak... csak, öhm, összepakolok pár holmit, amire szükségem lehet. - félszegen elmosolyogtam, majd a fürdőszobámba sétáltam, amely a gardróbommal szemben volt.
Leültem a sarokkád szélére és vettem pár mély lélegzetet. Tudtam, hogy sok lesz, hogy megfog riadni... Nem kellett volna, de már nem tudom visszacsinálni.
Fejemet a tenyereimbe temettem és némán sírtam.

Lehuppantam az ágyra, figyeltem a jelenetüket. Iszonyatosan fájt. Milyen jogon boldogok ennyire kib*szottul? Miért? Én miért nem? Nekem miért nincs ilyen húgom? Ilyen családom? Miért?! Irigy vagyok, b*ssza meg. Nem szabad. Tehetetlen dühömben lehajtott fejjel bámultam a padlót.
Amikor a kislány eltűnt, Kris pár szó után bement a fürdőbe. De gyanús volt a csend, semmi neszezés, motoszkálás, pedig jogilag pakolni ment. Hangtalanul jutottam be a fürdőajtón. De összeugrott a gyomrom, amikor megláttam a kád szélén, összezuhanva.
- Kris... - suttogtam elfúlva, tétován végigsimítva a vállán. Gőzöm se volt, min akadt ki ennyire.
- Mi a baj?
Iszonyúan meg voltam zavarodva. Egyrészt a szülei; nem is arról van szó, hogy ez túl nagy ugrás lenne, mert nem az ha azt veszem, hogy tulajdonképpen mi még csak barátkozunk és 2 esetet leszámítva csak a barátnője vagyok/leszek. Vagyis nem úgy mutat be, mint a párját/szeretőjét/akárkijét, így nem olyan kínos. Csak... Én mindig hülyén reagáltam az ilyenekre az első percben. De Kris túl éles szemmel rendelkezik ahhoz, hogy ezeket az első perceket el tudjam tusolni... A lelkemben lejátszódó tébolyult kavargástól rám tört a légszomj, úgyhogy leültem a földre törökülésbe, kihúztam magam és próbáltam nagyokat lélegezni, hátha elmúlik, bár magam sem hittem benne.

Tudtam, hogy feltűnő az, hogy távol vagyok, de jelenleg nem tudtam erre gondolni. Csak az járt a fejemben, hogy elb*sztam. Elb*sztam az egész kapcsolatunkat ezzel a halálos manőverrel.
- Semmi. - nyögtem ki halkan, majd vettem egy mély lélegzetet és szorosan lehunytam szemeimet. Örültem neki, hogy könnycsatornáim nem engedelmeskedtek a logikus reakciónak, mivel tudom, érzem, hogy ezzel csak Roxnak ártanék.
Óvatosan felemeltem a fejemet és félénken magam elé néztem, mivel úgy gondoltam, hogy ott lesz Rox. De tévedtem. A lány a földön ült, törökülésben és mélyeket lélegzet.
- Semmi bajom. - mondtam hangosabban, kissé hamiskásan. - Csak, csak egyszerűen... Nem akartam elrontani a kapcsolatunkat, s jelenleg pont az teszem... - szomorkásan elmosolyogtam, majd felálltam és a csaphoz sétáltam. Engedtem két tenyerembe egy kevés vizet és gyorsan megittam azt.
Finoman megfordultam és megvakartam a bal mellemet. Heh, ez is a legjobbkor kezd el viszketni. Hangosan felnevettem, ami egyáltalán nem illet ebbe a környezetbe.
Negédesen elmosolyogtam, majd azonnal elkomorodtam. Most komolyan elb*sztam? Hisz az arca erről árulkodik... Wáááh! - körmeim a tenyerembe vágódtak, s egészen addig nem vettem ezt észre, míg meg nem éreztem a vérszagot.
- Kris, mi a csudát csinálsz? - kérdezte egy ismerős hang, aki a kezemet vizsgálta, s egy zsebkendőt szorított a sebekre. - Kristen Hollow! - szorította meg a kezemet és megrázott. - Hahó, anyád hívja az elmédet, Kristen! - tekintetem óvatosan felmérte a törékeny testet, majd nagy pislogások után, szorosan magamhoz vontam az anyámat.
- Anya! - nyögtem ki, s elkezdek potyogni a könnyeim. Végre egy normális reakció!

Végigfutott a hideg a hátamon a nyilvánvaló hazugságtól. "Semmi bajom." Persze! A sokk után jött a következő érzelemhullám: a düh. Miért hazudsz? Megold az bármit is? Nem b*zd meg. Nem old meg semmit.
Annyira jó volt minden. Most meg úgy érzem, mintha az édenből Csernobilba teleportáltak volna. De legalább egy kicsit boldognak hittem magam. Háhá. - gondoltam, erre Kris felnevetett.
- Mi a p*csa?! - motyogtam elképedve. Aztán megcsapta az orromat valami gyomorforgató szag... Édes, fűszeres, émelyítő. Vér. Vér?! Az orrom elé kaptam a kezem, hogy ne kavarodjon fel a gyomrom. Szájon át lélegezve próbáltam kizárni a szagát, de vámpírjelöltként ez nem olyan egyszerű, bimbózó vámpír-ösztöneim kétségbe esetten próbálták legyőzni az emberi viszolygást.
- Nyugi... - suttogtam magamnak, amikor bejött Kris anyja.. Kris anyja?! Egy pillanatra ütköztem csak meg a tényen, majd tovább követtem az eseményeket. A nő szelíden kiabálva próbálta visszarángatni egy hétköznapibb tudatállapotba, közben zsepit szorított a vérző tenyérre. Szóval innen a vérszag. Akkor foglaljuk össze: Kris ruhájában, lehúzott cipzárral ülök a földön, Kris sír és vérzik a keze, illetve itt van az anyja, akinek nem tudok bemutatkozni, mert a stressz révén maga a megszólalás is problémákat okozna. Földindulás. Katasztrófa. Armageddon. Akármi, de itt és most lőjön le valaki! És ha nem lenne bőven sok, hogy a halálomat kívánom ettől a lehetetlen helyzettől, egy kis hangocska reklamálni kezdett odabent, miszerint: "Hé, én is itt vagyok! Valaki...?". Szerencsétlenül bámultam a fürdő kőpadlójáról a nagy családi összeborulást.

Olyan lehetetlenül gyorsan történt minden! A húgom, az anyám, minden! Anyukám illata töltötte be minden gondolatomat, szinten elkábított, annyira hiányzott már ez az érzés!
Egy pillanatra lehunytam szemeimet, de ennyi elég is volt. Egyből beugrott Rox arca, s az a gondolat, hogy nem tudom mi van vele. Ellöktem magamtól anyukámat és kitessékeltem a szobámba. Magunkra zártam az ajtót, majd letérdeltem Rox mellé és vonakodva átfogtam vállait.
- Rox! - kezdtem volna, de elcsuklott a hangom. Nem tehettem róla, olyan régen láttam őket... Annyira régen... Tudhattam volna, hogy Rox nem olyan erős, hogy ezt elbírja, de nem sejtettem semmit! Nem gondoltam, hogy haza jönnek, vagy bármi más...
- Rox! - próbálkoztam újra, most kissé határozottabban csengett a hangom. - Kérlek, szépen kérlek, nézz rám! - könyörögtem, mire lassan, bizonytalanul rám pillantott. Láttam tekintetében, hogy máshol akar lenni, mást akar csinálni. Halványan elmosolyogtam és nyomtam egy csókot a homlokára. - Ne haragudj, hogy idehoztalak... Csak, nem is tudom, úgy éreztem, hogy a régi szobám által tudsz a legjobban megismerni... De jobban belegondolva, nem emiatt hoztalak el... Hanem önzőségből! Olyan régen láttam a családomat, ráadásul a húgomról nem is olyan régen azt hittem, hogy rákos... - megint elcsuklott hangom, de nem foglalkoztam vele, egyszerűen csak megköszörültem a torkomat és folytattam: - Látnom kellett, hogy épségben van, hozzá kellett érjek, hogy elhiggyem, igaz az a hír, hogy nincs semmi baja... - vettem egy mély lélegzetet, majd magamhoz vontam. - Szólok nekik, hogy menjenek el, vagy valami és visszaviszlek az iskolába. Sajnálom, nem akartam elrontani... - suttogtam őszintén fülébe, de még mindig nem engedtem el. Éreztem, hogy vége a kapcsolatunknak, szóval ameddig csak lehetett, kiélveztem a helyzetet.

Takk. Takk. Takk. Tompa aggyal hallgattam, ahogy szólongat, de a sokadikra tétován felpillantottam. A tekintete élesen fúrta magát az enyémbe, mintha onnan kiolvashatná a gondolataimat. Mit szeretnél? - kérdeztem gondolatban, mert nem értettem a telepatikára irányuló törekvését. Elvileg nem tud olvasni bennem...
Félszegen hallgattam a magyarázkodását. É-én nem, nem önző, egy szóval sem mondtam é különben is, beszél itt hülyeségeket, még jó, hogy a családja az első... Hoppá, valószínűleg ki is kéne mondanom a gondolatokat, mert így macerásan fog megérteni. Sóhajtottam és finoman eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Fogd be. - szóltam halkan, de roppant határozottan és mégis kedvesen. - Egy: - mutattam ujjamon is - nem vagy önző. Természetes, hogy a családod az első. 2.: - mutattam a mutatóujjamra (irónia befigyel) - csak egy percet kellett volna adnod a "Naaagy Találkozás" előtt, hogy össze tudjam szedni magam. Csak húgod is, anyud is úgy esett be, én meg vagyok annyira retardált lelkileg, hogy ne tudjak csak úgy átsiklani felette. Sajnálom, nem szóltam előre. De szívesen találkozok velük, ha szeretnéd, csak hagyj felkészülnöm rá. Nekem ez még nehezebb, mint általában a hozzám hasonló helyzetben szenvedőknek, másrészt pedig nem tudom, miként mutatsz be. - sóhajtottam a hosszú szövegelés után és mert a nehezebbik részhez értem. - Mint olyan barátnődet, akivel együtt lógsz, megosztod neki a titkaid? Vagy mint egy haverodat? Vagy? - esetlenül néztem rá.

Miközben öleltem, azon gondolkoztam, hogy mit is kéne tennem, hogy rendbe hozzam a dolgot, hogy az az bizonyos jégfal, ami közöttünk keletkezett kemény húsz perc alatt, leolvadjon.
Mintha Rox a fejemben olvasna, eltolt magától. Na mamám, itt a vég!
Kidülledő szemekkel bámultam, vártam, hogy kidobja a szűröm. Agyilag már fel voltam rá készülve, na de lelkileg... Pár nap alatt úgy hozzám nőtt, mintha kiskorom óta ismerném. Lehet, hogy nem sok mindent tudunk egymásról, de úgy gondolom, ez az érzés kölcsönös. Vagyis volt eddig, ugyebár...
- De igen, az vagyok... - kezdtem volna magyarázkodni, de Ő vetett rám egy szigorú pillantást, amitől a torkomon akadtak a szavak.
Miközben rám várt, hogy választ adjak, elengedtem és kezeimet az ölembe ejtettem. Idiótán babrálni kezdtem ujjaimmal, ha ideges vagyok, szinte mindig ezt teszem. Természetesen tekintetem is erre az igen izgalmas cselekményre esett.
- Ha tudtam volna, hogy itt lesznek, nem hozlak el. - kezdtem bele az igazsággal. - Tudtam, hogy neked nehéz lehet, mivel a pár nap alatt ezt azért levettem. - felpillantottam rá és halványan elmosolyogtam. - Amúgy meg tényleg nem szükséges, hogy bemutatkozz nekik. Most. - tettem hozzá, mert tekintette ijedt lett. Talán úgy gondolja, hogy szégyellem? Azt nem gondolhatja! - És úgy mutatlak, ahogy szeretnéd. Mit gondolsz, mid vagyok? - kérdeztem meg lassan, végig szemeibe nézve. Nagyon érdekelt a válasza, de tudtam, egyhamar nem fog megszólalni, hisz át kell gondolnia.
Így hát felálltam, felsegítettem Őt is, majd az ajtóhoz siettem és kinéztem rajta. A szobám üres volt, szóval indulhatott a móka. Kisiettem a hatalmas szobába és bezártam az ajtót. Visszasiettem Roxért, lefejtettem róla a ruhát, majd lassan, finomkodva ráadtam az egyik kedvenc hálóingemet - persze nem hagytam ki a lehetőséget, mohón végigmértem testét. Ez után én is átöltöztem és az ágyam felé húztam. Óvatosan rádöntöttem, majd bedőltem a liliom-illatú párnák közé.
Egymással szemben fordultunk, arckifejezésem csupa kérdőjel volt.
- Nos?

Ne magyarázkodj... - próbáltam kérlelni a tekintetemmel, de rendületlenül folytatta. Értem én a szándékot, nem vagyok gyépés. Csak lassú a lelki emésztésem.
- Ez nem korrekt, én kérdeztem először. - mondtam kissé szemrehányón, de Kris mintha meg se hallotta volna, kihámozott a ruhából, közben persze hosszasan végigszemlélte meztelen valómat, majd rám adott egy hálóinget. Hálóinget? Ne már! Persze, csini volt, meg szép, meg minden, de mikor hordtam én hálóinget? Soha. Mindegy, ha már így öltöztet, mint egy hajasbabát, miért is ne. Csak tudnám, miért öltöztet?
- Elvégre nem vagyok gyépés. - motyogtam. Hopp, a gondolatmenet vége kicsúszott a számon, miközben elnyúltam az ágyán. Érdeklődve nézett rám.
- Hát hümm... - feleltem egyszerre a feltett kérdésre és az értelmetlen kijelentésre. Mi ez a liliom-illat? Pfejj... - húztam fel egy pillanatra az orrom ösztönösen. Szóval te ennyire nőies vagy...Természetesen nem adtam tudtára, hogy szívesebben feküdnék egy kényelmes, kinyúlt pólóban, szimpla, frissen-mosott ruha illatú ágyneműben, mert ahhoz szoktam, inkább elkezdtem agyalni a válaszon. Két választásom van. Egy: őszinteség. Ahányszor próbálkoztam vele, annyiszor szívtam meg. Eddig minden "első nagy komoly beszélgetés az érzelmeinkről" szakításba fajult. Második verzió: hebegek-habogok valami semlegeset. Esélytelen. Egy pasinál még csak csak, de nála?
Sóhajtva fúrtam magam a párnába - a francba, ez nagyon liliomszagú - majd felemeltem, hogy válaszolni tudjak. Eszembe jutott egy harmadik verzió is: - Muszáj definiálnom? Ha őszinte lennék, talán olyat mondanék, ami még korai, vagy elriaszthat. Ha kamuznék valami semlegeset, talán megbántanálak, átlátnál rajtam. Szeretek veled lenni. Szeretek hozzád érni, szeretem amikor megcsókolsz, ha végigsimítasz rajtam, ha összesimulunk. Szeretem az illatodat, a testedet, a stílusod, a hangod, a gondolkodásodat. Gyönyörűnek tartom a szád és oda vagyok a két kis anyajegyért a nyakadon. Nyilván ez túl mutat a barátság fogalmán, de ennél többet nem tudok mondani. - fejeztem be sóhajtva, félszeg mosollyal. Azt kívántam, bár a tudtára adhatnám, hogy a kocsis jelenet óta szeretnék tőle többet barátságnál, de ahhoz rohadtul korai. Másrészt magamnak kellene először bevallani az érzéseimet iránta.

Mikor kijelentette, hogy nem h:lye, megdermedtem a mozdulatban. Senki nem mondta, hogy az volna, sőt, még a fejemben sem fordult meg a dolog. Inkább nem válaszoltam, csak játszottam tovább a "szerepemet", s óvatosan megigazítottam a hálóinget, hogy mindenhol ugyanúgy omoljon le.
Miközben az ágyon feküdtünk, láttam, hogy valami nem tetszik neki. Körülnéztem, és fogalmam sem volt, hogy mi lehet az. Az ágynemű tiszta, tudtommal a hálóing is. Értetlenkedve bámultam, majd visszadőltem az ágyba és a plafonra meredtem.
Csönd volt, na de nem az a kínos hallgatás, mint amire számítottam. Furcsa volt igen, ez nem vitás, de cseppet sem kínos, aminek örültem.
Lehunytam szemeimet, mert úgy éreztem, hogy nem fogok választ kapni. Mikor megszólalt, még mindig azon agyaltam, hogy mi zavarhatja. Többször leforgattam magam előtt azt a jelenetet, ahogy felhúzza az orrát és finoman összeráncolja a homlokát.
Nagy levegőt vettem, mert nem teljesen tudtam, hogy erre mit feleljek. Ez most egy bizonytalan szerelemvallás volt? Megvakartam a fejemet, majd kinyitottam zöldes tekintetemet és Roxra pillantottam. Lassan, érzékien mellé csúsztam, megcsókoltam a vállát, majd fordultam egyet, és alkarjaimra támaszkodtam.
- Én is így gondolom. - mondtam halkan, s közben kezemre pillantottam, ami éppen a takaró csücskével játszott. - Az előbb azért nem válaszoltam, mert... nem tudom szavakba önteni a dolgot. Bocs, nem tudom úgy szavakba önteni, ahogy te, pedig... Pedig pontosan ugyanígy érzek. - felpillantottam rá, és őszintén elmosolyogtam. Egy tincset a füle mögé tűrtem, majd felhúzódzkodtam és ennyit suttogtam: - Elmondani talán nem tudom, de bizonyítani igen. - finoman ajkaira hajoltam, tenyeremet a derekára fektettem. Lassan, majd egyre követelőzőbben csókoltam, magamat is megleptem, milyen heves vagyok. Oké, hogy ismertem magam, de ennyire sosem vesztettem el a fejem.
Kezem a hálóingje alatt matatott, nem tudtam betelni vele. Ajkáról levándoroltam az arccsontjára, majd a nyakára, végül megállapodtam a kulcscsontjánál. Kedvesen cirógattam, ajkam perzselte, égette finom, fehér bőrét.
Lassan, mint egy ragadozó, felnéztem, s mutatóujjamat elnyíló ajkaira helyeztem.
- Mond... - búgtam a sötétbe, mint egy kísértet. - Mikor az ágyba "löktelek", mire gondoltál? Egyszerűen nem tudom megfejteni az arckifejezésedet. Kérlek, légy őszinte! - megcsókoltam a nyakát, majd ledőltem mellé, kezemet nem vettem el a hálóing alól.
Fogalmam sem volt róla, hogy csókom meggyőzte-e, de mint minden normás ember - jelölt - csak reménykedni tudtam.

"...pontosan ugyanígy érzek." - csengett a fülemben, de nem tudtam különösebben kielemezni, mert letámadott. Finoman csókolt, de csak az első pár pillanatban, majd tényleg "nekem esett". Hasonló hévvel csókoltam vissza. Keze a hálóing alá kúszott, az enyém a hajába túrt és vállán, arcán, nyakán suhant végig. Amikor ajkával a kulcscsontomhoz hajolt, már nem tudtam megmaradni a csöndes, elfojtott nyögéseknél, halknak semmiképp se nevezhetően sóhajtoztam, akaratom ellenére. Amikor elhajolt, beleborzongtam, amolyan utórengéseként az előbbieknek.
- Hmm.. - próbáltam kérdőleg hümmögni, de a számra tette az ujját és kellemetlent kérdezett.
- Öhmizé... - túrtam zavartan a hajamba, miután felültem.
- Nem szeretem a liliomot. - nyögtem ki kétségbe esetten. - És az ilyen szép hálóingeket még annyira se. - húztam el a szám a kínos tényen, bár nem láthatta a sötétben. Ezt minek mondtam meg?! - Nem tehetek róla, ne haragudj, én csak... Nem ehhez vagyok szokva. Kinyúlt, pasiktól elcsórt pólóban, koleszos mosópor illatú ágyneműben szoktam aludni, ezektől a nőies csodáktól pedig egyenesen irtózom. Rajtad gyönyörűek, de rajtam... hát szóval nem tudom eldönteni, hogy inkább szánalmas, vagy szerencsétlen hatást keltek bennük. - örültem, hogy sötét van, mert most viszont egész biztosan lángolt a fejem és a szám se ért fülig, mert őt hoztam kellemetlen helyzetbe.
-Nagyon sajnálom, és fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem zavar, csak épp szokatlan... - mekkora egy finnyás kis p*csának gondolhat. Mindegy, ha eddig nem ábrándult ki belőlem, majd most. Bűnbánón bújtam mellé, mintha meghathatnám ezzel. Haha.

Borzongás futott végig testemen, mikor meghallottam, hogy szaggatottan veszi a levegőt, néha-néha nyögdécsel. Mosolyogva megcsókoltam, majd kényelemesen elhelyezkedtem mellette, finoman simogattam a hasát, mintákat rajzoltam bőrére.
Mikor feltettem a kérdésemet, érezhető volt a levegőben, hogy zavarban van. Előttem igazán nem kell!
- Mesélj. - leheltem finoman, kérlelően. Tényleg nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság, fogalmam sem volt róla, hogy mi járhat/járhatott a fejében.
Miközben mesélt, arcom teljesen döbbenté változott. Határozottan meglepett a dolog, egy kissé bosszantott is, de igazából örültem, hogy az igazat mondta.
- Oh. - nyögtem ki frappánsan, majd elhúzódtam tőle és az ágyam szélére ültem. Két oldalt megtámaszkodtam, s közben a Hold által megvilágított padlót bámultam. Aztán egyszer csak felpattantam és a gardróbomba sétáltam. Feloltottam a piros színű villanyt és kotorászni kezdtem. Miután megtaláltam egy régi, nagy, férfi pólót, jól megszagoltam. Nem volt liliom illatú, sőt, nem is tudom, hogy milyen illata lehetett. Talán olyan Kristen-illat. Fogalmam sincs. Megvontam vállaimat, majd leoltottam a lámpát és letérdeltem az ágy mellett, azon az oldalon, ahol Rox feküdt. Az ölébe ejtettem a pólót, majd így szóltam:
- A liliom a kedvenc virágom az orchidea mellett, de mindjárt szólok anyunak, hogy kerítsen másik ágyneműt. - puhán szájon csókoltam, majd felegyenesedtem, kinyitottam az ajtót és lesétáltam a lépcsőn.
- Anyu! - kiáltottam kedvesen, s szaporábban kapkodtam a levegőt. Olyan régen láttam az apukámat, talán utoljára tavaly karácsonykor?! Beléptem a konyhába és szívélyesen elmosolyogtam. - Apa! - szorosan megöleltem, úgy éreztem, mintha sose mentem volna el. - Hiányoztál! - suttogtam, majd elengedtem és a kezembe kaptam a kishúgomat. - Bébi, ideje lenne leszokni a gügyögésről, nem gondolod? - kecsesen felvontam szemöldökeimet és vártam, hogy reagáljon a kisasszony.
- Így sokkal aranyosabb vagyok, szóval csukd be a szád! - hangosan felnevetett, majd a hátam mögé pillantott. - Hol van Rox? - tette fel a költői kérdést, mire anyuékra néztem.
- Öhm, Ő az egyik iskolai barátnőm. - mondtam lassan, kimérten, de láttam rajtuk, hogy a "barátnőm" szóba több értelmet raknak. Hiszen ismertek... - Szerintem itt alszunk, szóval... Kellene egy új ágynemű. Rox nem szereti a liliom illatot. - megvontam a vállamat, majd átraktam Rachelt a másik karomba és vele együtt a hűtő elé léptem. Kivettem belőle egy túrórudit, majd a kislányt a pultra raktam, így a csokit kitudtam hámozni a papírból. Félbetörtem és a felét Rac-nek adtam.
- Héhé Kris! - pirított rám anyám - Attól még, hogy egy éve nem laksz itt, a szabályok nem változtak! Nincs csoki ilyenkor! - Rachellel összenéztünk, majd szinte egyszerre, nyelvet öltöttünk anyánkra. - Lányok... - rázta meg a fejét, de láttam, hogy szemeiben könnyek csillognak. Apukám mellé sétált, átölelte a nyakát, s egy cuppanós puszit nyomott ajkaira.

Kris kissé bosszúsan, de kotort nekem elő a pólót.
- De én... - szabadkoztam. - Igazán nem kellett volna, te annyira édes vagy. - mondtam elragadottan. És még csókot is kapok!
- Kris, te drága... - suttogtam, amikor kilépett az ajtón. Gyors tempóban hámoztam ki magam a hálóingből és mámorosan bújtam bele a pólóba. Várj... Ez Kris-illatú! Lekaptam magamról, és magamhoz szorítva szaglásztam az ágyon végignyúlva. A hidegtől lúdbőrözve félig magamra húztam a takarót, de az egyik lábamat és fél fenekemet szabadon hagytam. A fejem alá gyűrtem a pólót, úgy várva Krist. A nyitva felejtett ajtón át felszüremlettek a családi idill hangjai, kacarászás, vidám, önfeledt hangú szófoszlányok... Összekucorodtam. Mikor hallottam én ilyet utoljára? Ööö... 10 éve? Akkor még minden szép és jó volt. Kris, gyere már!
Elmosolyodtam a türelmetlenségemen és beleszimatoltam a pólóba ismét. Az illata olyan finom, egészen mennyei, abba biztosan szerelmes vagyok, ha úgy különben meg nem is.
Csöndesen merengtem, amikor hirtelen rám jött a gumimaci iránti sóvárgás. Fanatikusan szeretem a gumimacikat, úgyhogy mindig van nálam egy kisebb zacskóval. Némi kutatás a táskámban és már az ágy szélén ücsörögve nyammogtam boldogan. Padló recsegést hallottam, úgyhogy magamra tekertem a takarót, mert a fekete muffinos tangám nem sokat fedett. Hátha Rachel lesz az, bár Kris is lehetne végre...

Egy ideig még beszélgettem a szüleimmel, próbáltam húzni az időt. Tudtam, hogy csak azért csinálom ezt, hátha meggondolja magát Rox, és lejön a szüleimhez, hogy bemutatkozzon. De mivel ez nem történt meg, ásítást színleltem, elköszöntem mindenkitől és két nyalókával a kezemben felsiettem az emeletre.
Halkan lépkedtem, de hiába... Volt egy rész, ahol recsegett a padló. El is felejtettem, b*szki! Szélesen vigyorogva léptem be a szobába és felkapcsoltam az ajtó melletti lávalámpát. Rózsaszín volt benne a lötty, a kicsi, illetve nagy gömbök pedig lila színűen világítottak.
- Megjöttem! - suttogtam kéjesen, majd lábammal belöktem az ajtót, kezeimmel a kilincsre támaszkodtam, s egy laza mozdulattal bezártam az ajtót. - Hát... A szüleim nem h*lyék, tudják, hogy van köztünk valami. - önfeledten felnevettem, őket sosem lehetett átverni. A takarója alá bújtam, s meglepetten vettem észre, hogy meztelen a felsőteste.
- Nem fázol? - kérdeztem, miután megcsókoltam libabőrös vállát. Finom csókokkal halmoztam el addig, míg meg nem hallottuk a kopogást. - Ez anyu lesz... szóltam neki, hogy új ágynemű kell. - negédesen elmosolyogtam, majd kibújtam a melegből és az ajtóhoz siettem. Kedvesen hátrapillantottam, vártam, hogy Rox megmozduljon. Sietősen a fürdőbe ment, s amint becsukta a fürdőszoba ajtaját, elkattintottam a zárt.
Anyukám rám mosolygott, majd beszéd nélkül neki állt ágyat húzni.
- Amúgy... Rachellel minden rendben, azóta? - kérdeztem meg bizonytalanul, halkan, mivel hallottam, hogy a csöppség közeledik.
- Ó, igen-igen, csak nagyon hiányzol neki! - szomorkásan, de mégis boldogan csengett a hangja. - Két hónaponként kell járnunk a kórházba, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e. - bólintottam, majd lepillantottam Rac-re, aki a lábam mellett állt. Csibészesen vigyorogva nézett fel rám, ami nem tetszett... Ezt meg kitől tanulta? Oké, tudom, tőlem, de b*sszus, a frászt hozza rám!
- Bébi... mi van a kezedben? - kérdeztem meg óvatosan, kezemet lefejtettem a válláról. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, az arcomon csattant a lufi, aztán pedig csak arra eszméltem fel, hogy csuromvíz vagyok.
- Lááányok! - sopánkodott anyám, majd hangosan nevetni kezdett. - Rachel, ezt nem szabad! - szidta meg a kislányt, de a kacarászástól nem volt túl meggyőző.
Nem érdekelt, hogy anya az ággyal foglalkozik, megfogtam a kis csajt és ráhajítottam.
- Most véged! - nyögtem ki vigyorogva, és csikizni kezdtem az oldalánál, mivel ott volt a legérzékenyebb.

Hozzám simulva kényeztetett, amíg be nem kopogtak. Ne már... F*sznak kell folyamatosan zavarogni. Tüntetően fújtatva másztam ki az ágyból, majd a melltartót felkapva a fürdőbe menekültem. Unatkozva fintorogtam a tükörnek, miközben Kris vidáman cseverészett az anyjával. Forgott a gyomrom az idilltől. Bár mentünk volna hozzánk, ott legalább sz*rnak a fejemre, már amennyiben otthon vannak. Ami, valljuk be, elég ritka.
10 perc... 10 kib*szott perce rohadok a fürdőben, mert az anyjának meg az imádni való, tündi-bündi kishúgának feltétlenül fontos itt és most vihorásznia Kris-szel. Oké, a herótozásom nem túl jogos, puszta irigységből fakad, mert nekem soha nem volt és soha nem lesz ilyen családom, de ha Kris erre nem jött rá a családjára vonatkozó reakcióimból, akkor sajnálom. Elegem van. Nem, határozottan nem vagyok felkészülve erre a töméntelen mennyiségű békére. Legalább szólhatott volna, vagy valami, hogy "Hé, hollywoodian giccses családom van".
Újabb 5 perc elteltével kezdett elpárologni a maradék türelmem is. Bocsi Kris, így előre is, de most Bunkó leszek, igazi nagybetűs. Sóhajtva fordítottam el a kulcsot a zárban. Melltartós-tangás látványom meghökkentette a "kiccsaládot". Szabadkozva emeltem fel a kezem az anyja felé fordulva.
- Öhmizé. Egyrészt bocsi a melltartóban flangálásért, másrészt meg igen, én vagyok Rox és igen, lefeküdtünk már, hogy a sejtelmeket egyértelművé tegyem. Sajnálom Kris, tudom, hogy bunkó vagyok és bár nem közöltem, de elég pocsék családi háttérrel rendelkezem és erre itt - mutattam kollektíve rájuk - nem vagyok még felkészülve. A te családod túl idilli nekem. Úgyhogy most felöltözöm, elporzok és ha sikerült megbocsátanod, akkor majd hívj fel. Szia. - fejeztem be végül. Odatrappoltam a gönceimhez, pillanatok alatt felöltöztem, sokkos közönségem hang nélkül nézte a mutatványt. Pát intettem és lerohantam a lépcsőn, ki a házból, ki az utcára.
- Kéne egy cigi... - motyogtam. Elindultam valamerre, bár gőzöm sem volt, hol vagyok, hamar visszaértem a városba. Mákomra sikerült találnom egy kocsmát is, bár volt némi diszkóbeütése már így kívülről is, de muszáj volt bemennem. Elvégre milyen kocsma az, ahol nincs cigi...

//Comet Pub//

Míg én jól szórakoztam kint a szobámban, Rox a fürdőben kuksolt, s nem igazán értettem, hogy miért nem jön ki. Egyáltalán nem olyan a családom, hogy nem fogadná el... Oké, tudom, túl sok(k), de akkor is, szerintem illene kijönnie.
S mikor már úgy éreztem, elküldöm az egész pereputtyát, kilépet Rox, furcsa, torz arckifejezés kíséretében. Hosszú monológba kezdett, amit csak szájtátva tudtam végighallgatni. Amint befejezte, magára öltötte ruháit és kilépett az ajtón.
Láttam anyám arcán, hogy köpni-nyelni nem tudott, viszont megcsillant vonásaiban más is; a tisztelet. Tisztelet az iránt, hogy Rox kimondta azt, amit a szíve mélyén gondol. Ahogy húgomra pillantottam, elszorult a szívem. A kis csöppségem csak az tükröződött, hogy magát okolja emiatt. Vettem egy mély lélegzetet, kikeltem az ágyból és összeszedtem pár cuccomat, majd a vállam felett hátranéztem és ennyit motyogtam:
- Légy szíves, menjetek ki, Rachel, ez nem a te hibád volt. - kinyitottam az ajtót, majd tettem három lépést és a kulcsomat, amit az imént vettem ki egy aprócska fadobozkából, a lila ajtó zárába helyeztem. Gömbkilincses volt, így azt elfordítottam és beléptem az ismerős fotótermembe.
Imádtam ezt a helyet, még a szüleim készítették nekem a nyáron. Mosolyogva körülnéztem, majd becsuktam az ajtót és be is zártam. A szoba hófehér volt, s aprócska, fekete minták voltak festve rá. Ezek hangjegyeket, fényképezőgépeket, ecseteket - egyszóval minden olyan dolgot, ami a művészettel volt kapcsolatos, ábrázoltak. Az egész lakásban - a konyha előtt - ez volt a kedvenc helyiségem. Finoman végig simítottam mindenen, majd az régi, réz fogasról leszedtem pár divatos göncöt és öltöztetni kezdtem a próbababákat, amiket mindig akkor fotóztam, mikor ideges, szomorú voltam, netalán unatkoztam.
Ráhelyeztem a fejére egy szőke parókát - milyen ironikus, hah! - és felkapcsoltam a világítást. Szépen elrendeztem a bábum, majd zenét kapcsoltam és különböző szögekből fotózni, alkotni kezdtem.

Pár óra elteltével, amikor már minden parókát, minden ruhát, és minden szöget elkészítettem, kiiszkoltam a szobából és az ágyamba dőltem. Sírni kezdtem, de olyan keservesen, mint még talán soha. Általában, az össze kapcsolatomat itthon szoktam elb*szni. Itthon! Röhejes! Pedig a szüleim rendes emberek, de tényleg... Jó igaz, észre kellett volna vennem, hogy ez nem fekszik Roxnak, na de kérem, hazajöttem, annyi idő után és... Nem tudtam mit tenni az érzéseimmel!
Végül jó pár piszkos zsebkendő és forgolódás után, álom jött szemeimre.

Este kótyagos voltam és fáradt, na meg persze szomorú. Magamhoz vettem a telefonomat, s mikor megláttam, hogy temérdek sok nem fogadott hívásom és olvasatlan smsem van, szívem hevesen verni kezdett. Talán Rox... Szélesen vigyorogva néztem meg, de csalódnom kellett. Többször keresett, írt Wrí, illetve Cassie és nagy meglepetésemre, Alex. Kikapcsoltam a telefont, elhajítottam, majd keletlenül kiszálltam az ágyból és magamra kaptam egy egyszerű ruhakölteményt. Fogat mostam, elkészítettem a hajamat, ami szokásosan hullámos volt, illetve egyszerűen kisminkeltem magam.
A szobában összepakoltam egy kicsit, a nagy szütyőmbe beledobáltam minden fontos dolgomat. Befújtam magam, s miközben ezt tettem, a tükörből megpillantottam a zöld ruhát, amit Roxnak ajándékoztam. Halkan felnyögtem, majd kerestem egy műanyag ruhazacskót és beleakasztottam. Ezzel a kezemben és természetesen a táskámmal a vállamon lesétáltam a földszintre. Belebújtam itthoni kedvenc cipőmbe - hogy ezt miért nem vittem magammal a suliba? - és kiléptem az ajtón. Késő volt már, a szüleim és a húgom aludtak.
Beszálltam a kocsiba, majd kitolattam és visszahajtottam az iskolába, célom az volt, hogy megtaláljam Wríéket.

//ÉH/Csillagfény háló//

Útközben Wrí elém állt, megállított és apró táskájából elővett egy alapozó féleséget. Óvatos, gyengéd mozdulatokkal lekente a jelemet, majd a tükre segítségével elvégezte a műveletet saját magán is.
Most, hogy jobban szemügyre vehettem, Wrí sokkal csinosabb, nőiesebb lett. Ahol kellett, ott egy picit kikerekedett, s emiatt az egész... szemkápráztató lett.
A szívem egy pillanatra hevesebben kezdett el verni, pont mint a hülye nyálfilmekben, csak ott az a különbség, hogy ez a lányokkal történik meg.
Előttem állt egy picivel, kicsit oldalt nekem, épp az utolsó műveleteket végezte el a Jele letakarásában. Két tenyerem segítségével megfordítottam és vágyakozóan, birtoklóan ajkaira tapadtam. Nem szándékoztam megcsókolni Őt, de ahogy ott állt... A gyönyörű éjszakában, egyszerűen csak vétek lett volna kihagyni.
A csók hosszú volt és szenvedélyes, benne lakozott minden kimondatlan szavunk: a hiány, a fájdalom és a szeretet.
A csók végén még ajkaira nyomtam három gyengéd puszit. Mikor végül elhúzódtam, felpillantottam az égre - a fejünk fölött épp egy hatalmas, narancssárga hullócsillag száguldott el.
Legyen minden jobb. - kívántam.
Elléptem mellőle, finoman kikerültem és közben rágyújtottam egy szálra. Lassan sétáltam,nem siettünk sehova.
Jó félórányi gyaloglás után betértünk a gazdagabb negyedbe. Ezt egyből lelehetett vágni, hisz a házak nagyobbak, giccsesebbek, kivilágítottabbak lettek.
Wrí még sosem volt nálam, ez lesz az első alkalom.
Rápillantottam, s elé pöcköltem a csikket. Természetesen rálépett a még pislákoló cigarettára.
- Ma szex lesz. - jegyeztem meg egy vigyor kíséretében. Nem volt az a szokásos, irtó terebélyes Adrian vigyor, de ez is valami.
Megálltam a hatalmas kapu előtt, amitől nem lehetett belátni az Udvarra. Beütöttem a négy számból álló kódot, amitől a kiskapu kinyílt.
- Gyere. - mosolyogtam a mögöttem toporgó leányra. Beengedtem magam előtt, s miután betért, becsuktam magam mögött a kaput. Az első, amit megpillantott, az a medence... a következő pedig a mögötte elterülő, hatalmas ház.
- Nos, itt éltem. - jegyeztem meg mellékesen, majd elindultam a kövekkel kirakott járdán.

Mielőtt kiértünk volna a suliból eszembe jutott, hogy már nem Olaszországban vagyok Apánál, ahol senkit nem zavart, hogy mi vagyok, de itt le kell kenni a jelünket. Kotorászni kezdtem a táskámban...a jó NAGY táskámban és egy fél este alatt végre sikerült megtalálnom az alapozómat. Mivel ő egy kicsit magas volt nem láttam jól a homlokát ezért gyengéden megbillentettem egy kicsit, hogy jól lássam és lekentem a homlokát. Ez a pár pillanat olyan volt mintha az összes levegő elfogyott volna körülöttem, Nüx azok a szemek! Nem az a szimplán a bugyidba mászok, hanem az a szívedbe látok és kis híján megroggyant a térdem. Minden erőmet összegyűjtve egy kilógó tincsét a füle mögé gyűrtem és a mozdulat után még megsimítottam a borostás arcát a hüvelykujjammal, mint egy gondoskodó szerető majd inkább a saját jelemmel kezdetem el babrálni.
Időm se volt visszarakni az alapozóm a helyére mer Ad magához rántott és kiesett a kezemből a kis kompaktom, ami valószínűleg ezzel a jelenettel ketté is tört, de egy ilyen csók után amit kaptam nem is tudott izgatni. Őrjítően heves csatába kezdtek a nyelveink és már nem is tudtam, hogy hol kezdődik ő vagy, hol végződök én. Végül ő húzódott el, ami nem csoda tekintve, hogy kocsonyának érzem magam én erre képtelen lettem volna.
Egész úton a csókon járt az eszem és kivételesen meg azt a hatalmas lepénylesőmet is befogtam, de mire megérkeztünk nagyon izgatott lettem. Még sosem jártam a fiúnál, de azt tudtam, hogy gazdagok. Már alig bírtam tűkön ülni és épp egy szellemes visszavágáson gondolkoztam mégpedig arról, hogy felejtse el a szexet, de amikor a kapu kinyílt szóhoz sem jutottam a döbbenettől csak álltam ott és tátott szájjal néztem, mint Rozi a moziban.
-Apám! -ez volt minden amit ki tudtam nyögni aztán egyszer csak felcsillant a szemem a medencére és egy kacér kihívó vigyorral az arcomon elkezdtem a víz felé futni és futás közben ledobtam a pólóm és a nadrágom, majd egy nagy bombával a hűs medencébe csobbantam.

Mint sok lánynak - ezt most teljesen nem nagyképűségből - Wrínek is leesett az álla a látottak alapján. Nem tudom, lehet azért, mert én már megszoktam és láttam a mi házunknál ezerszer jobbat, de nekem nem volt olyan nagy buli a látottak. Csak egy ház egy medencével és extra kivilágítással.
Mikor Wrí túljutott a kezdetleges sokkon, elvigyorodott és mesterkélt léptekkel a medence felé siklott. Tudtam, hogy megteszi, már jól kiismertem az évek alatt.
Megszabadult a fölösleges ruháktól és a medencébe vetette magát. Elvigyorogtam és követtem a példáját - mi más tehettem volna?!
Boxerban álltam a medence szélén, Wrí kíváncsian pislogott a látszólag kellemesen meleg vízből. Kicsit illegettem magam, hogy jobban megkívánjon, aztán bevetettem magam a medencébe.
Igen, mint azt gondoltam, a víz langyos volt. Nem tudom, hogy a nap miatt, vagy pedig a vízfűtés miatt... Egyszerűen csak örültem, hogy az.
Odaúsztam Wrí mellé, az alapozó kissé lefolyt, a Jele zafírkéken világított.
- Gyönyörű vagy ma este. - vizes tincseit a tarkójához igazítottam, majd ismét megcsókoltam.
A medence nem volt mély, csak 1,8 méter. Így a 190 centimmel simán letudtam tenni a lábamat, ami kedvező is volt a számunkra, így Wrí könnyedén a derekam köré tudta csavarni hosszú lábait - amit meg is tett.
Mikor elhúzódtam, ennyit suttogtam a fülébe:
- Hiányoztál. - ezzel elengedtem és a medence széle felé úsztam. Nem engedhetem újra közel magamhoz. Elhatároztam, hogy vége. Miért ilyen nehéz?!
Kiültem a medence szélére és onnan néztem, ahogy Wrí úszkál. Szép volt, mint mindig. Ezt megtudnám szokni. Vennék egy házat egy hatalmas medencével, s minden este így kezdeni a napot... Talán még egy jó kis bögyszex is jöhetne a képletbe.
- Bemegyünk? - kérdeztem meg egy apró mosollyal az arcomon. Biztos, hogy itthon van anya, szal ha belemegy, találkozik vele. Apámmal elváltak, Ő tuti nem lesz itt... Mandy pedig... Nos, azt sosem lehet tudni.

Fura, hogy neki ez már annyira hétköznapi, hogy nem is találja meg benne a szépet. Gazdag gyerekek átka, csóváltam a fejem. Kis idő múlva ő is követett a medencébe és arra amint lehetősége nyílt el is kapott. Érzéki szenvedélyes ölelkezés volt, amin meg se vagyok már lepve, ha vele vagyok. Ő nem csak a vágyat kelti fel bennem és az állatias ösztöneimet, nem ő a szívem legmélyéig hatol. Néha úgy, hogy már szinte fáj.
-Te sem nézel ki olyan rosszul. -incselkedtem vigyorogva miközben lábaim bilincsként tartották fogva a derekát.
Nem élvezhettem sokáig a pillanatot, mert hirtelen elhúzódott én meg csak zavartan pislogtam utána, lubickoltam még egy kicsit (nem mintha nem tengerparton lettem volna egész nyáron) majd kimásztam és átkaroltam magam.
Azért vizesen kicsit hűvös volt most este... Összeszedtem a gönceimet és zavartan néztem rá, hogy talán mégse így kéne bemennem, majd miután kiélvezte a tehetetlenségemet és a zavaromat hozott nekem egy törülközőt amit magamra csavarhattam.
-Nekem is hiányoztál -búgtam a fülébe, amikor odabújtam hozzá egy röpke pillanatra és el is indultam a vélt bejárati ajtó felé.
-Mi lesz nem jössz? Ide nekem nem árt egy idegenvezető. -szóltam hátra a lemaradó fiúnak.