Samuel Boyd Hardin

♦ Samuel Boyd Hardin ♦

♦ ♦ 26 ♦ ♦ ♦ USA, New York; 1986 augusztus 14. ♦ ♦ ♦ Férfi ♦ ♦ ♦ felnőtt, vállalati igazgató ♦ ♦



♦ ♦JELLEM♦ ♦

Gyűlöli a sajtót mivel nem róla, hanem többnyire a cég arculatával „megtervezett” Samuelről írnak. Így a világ azt hiszi, hogy: Egy igazi sármőr, a nők álma. Nagy hal az üzleti világban, mindig megszerzi, amit akar. Kicsapongó playboy, aki képtelen ellenállni egy csinos pofinak. /Ez részben igaz is./ Magabiztos és kifinomult. Csendes, ám szenvedélyes. Bátor, férfias és kissé agresszív.

Ám ennek a fele sem igaz, mert Sam sokkal inkább:

Gazdag, tipikusan elkényeztetett srác. Abban a hitben él, hogy pénzért bármit, avagy bárkit megvehet. Néha arrogáns és nagyképű. Fogalma sincs arról, hogy mi fán terem a szegénység, de szereti megjátszani a nincstelen művészt. Nemtörődöm, beképzelt és gyerekes. Úgy tűnik, soha nem nő be a feje lágya, ám tud komoly is lenni, ha nagyon muszáj. Klausztrofóbiás, továbbá enyhe tisztaság mániában szenved. Gyűlöli az üzlettel kapcsolatos dolgokat, mert ráerőltetik. Imádja a művészeteket, amit viszont tiltanak neki. Igazi lázadó típus, nem bírja a kötöttségeket. Hihetetlenül makacs. Igen lusta, dél előtt szinte lehetetlen kiverni az ágyból. Tiszteli a szüleit, de csak egyetlen személytől tart, őrült vámpír asszisztensnőjétől. Többnyire udvarias és kedves. Mániákusan flörtöl az útjába kerülő nőkkel, akkor is, ha nem akar tőlük semmit. Ez nála ösztönös cselekedet, de nem azt jelenti, hogy az ágyba is viszi őket. Életvidám, szeret a pillanatnak élni. Igen eszes és rafinált, ám hihetetlen jól titkolja. Néha kissé elvont, s másképp látja a világot, mint az emberek többsége.


♦ ♦KÜLSŐ♦ ♦

185 cm magas, átlagos testalkatú. Haja barna, és ha nem erőltetik rá, akkor a fésűt is hajlamos elkerülni. Szemei kéken csillognak a világra, olyan hatást keltve, mintha majd kicsattanna az úr az értelemtől. Otthon alsónadrágban, vagy melegítőben flangál. Dolgozni szigorúan öltönyben jár, sokszor sportcipővel kiegészítve. Az sem meglepő, ha ehhez még hozzá dob egy márkás hátitáskát. Persze szabadidejében, amiből sok van, mivel imád ellógni a melóból, farmert és pólót ölt magára.

♦ ♦HÁZIÁLLAT♦ ♦
-


♦ ♦FÉLELMEK & AMIBEN KIEMELKEDŐ & AMIBEN ROSSZ♦ ♦

Unalmas üzletembert faragnak belőle. A bezártságtól. A kosztól.

Szökés: Hihetetlenül jól tud lelécelni, bármikor, bárhonnan. Költészet: Imádja csűrni, csavarni a szavakat. Flört: Ha nőt lát többnyire nem bírja ki, hogy ne bókoljon. Zongorán, hegedűn és gitáron is kiválóan játszik.

Nem ért semmiféle házimunkához. Fogalma sincs mi a különbség a mosogató szer és a mosópor között. Kétkezi munkát sosem végzett. Nem egy harcos típus.


♦ ♦MÚLT♦ ♦

Jó régen születtem és jó messze. Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelnének ilyen unalmas adatok. Már én sem emlékszem rá, így ha mégis tudni akarod, hívd fel a titkárnőmet. A gyermekkorom halálosan unalmas volt. Csupa tanulás és még több tanulás. Tulajdonképpen, elég nyamvadt kis béka voltam akkoriban. Mint egy idomított majom, úgy tettem eleget szüleim őrült kéréseinek. Volt egy duci dadusom is, de már a nevére sem emlékszem. Ő volt az első, de nem az utolsó. Pontosan 27 gyerekfelügyelőt fogyasztottam el, mire a tinik lázadó világába értem. Ekkorra már 3 nyelven beszéltem, írtam és olvastam. Kitűnően zongoráztam és hegedültem. 12 évesen kezdem el az üzleti tanulmányaimat egy hatalmas orrú, vén magán tanítóval. Apám tökéletes utóddá akart nevelni, így tökéletlenségeimet abszolút figyelmen kívül hagyta. Csoda, hogy újszülött koromban nem taníttatott meg az önkéntes pelenkacserére. Jah, még nem is meséltem az apámról. Johnatan Hardin, másodgenerációs cégelnök. Persze, a Hardin nevű vállalatnál, amit még évtizedekkel ezelőtt hozott létre egy ősöm, aki azóta már régen az örök vadászmezőkön issza a tintát. Ebből következik, hogy én lennék az a bizonyos férfi, aki harmadgenerációs utódként becsücssen majd az előre melegített elnöki székbe. Csak az a bökkenő, hogy mióta az eszemet tudom, kiráz a hideg attól az ülőalkalmatosságtól. Na de, ne ugorjunk ennyire előre! Inkább mesélek szeretett anyámról, aki a vásárlás koronázatlan királynője. Csoda, hogy még nem költötte el a cég összes tőkéjét. Ennél jobban, csak apám koleszterinszintje izgatja, meg az, hogy kit fogok feleségül venni. El ne feledkezzek a nagy adományozási kényszeréről sem, ami csak akkor jön elő, ha már minden új cuccot megvett. Mindezek ellenére, még mindig gazdag családnak számítunk. Nagyon gazdagnak. Úszhatnék a pénzben, ha nem fogdosta volna meg annyi ember, mielőtt hozzánk került. Így inkább bankban tartom, hisz egy hitelkártyán némileg kevesebb a bacilus. Egyébként el sem meséltem még, mivel foglalkozunk. Őszintén.. mindennel. A wc deszkától a mosógépekig. Nem vagyunk túl válogatósak, amiből lehet, abból lét csinálunk. Mint már említettem, apám a cég elnöke, én pedig jelenleg az egyik igazgatói széket birtoklom. Nehéz utat tettem meg idáig és még bőven akad mesélni valóm. Nos, ha jól emlékszem, akkor 13 éves korom környékén sokalltam be és kezdtem lázadozni. Első körben összetörtem a hegedűm és inkább gitár tanárhoz mentem. Igaz, nem volt ez valami nagy ellenszegülés, de akkoriban rém fontosnak éreztem a dolgot. Egy sor vita után, apám még engedélyt is adott a pengetős hangszer iránti érdeklődésemnek, de cserébe, ismét járnom kellett hegedülni is. Akár úgy is vehetjük, hogy kompromisszumot kötöttünk. Elég béna voltam az alkudozásban, mi? Azóta igazán sokat fejlődtem, sőt, zsarolási képességeim is javultak. A szüleimnek egész érdekes felfogása van arról, hogy milyennek is kéne lennem. Néha arra gondolok, hogy ha terminátor lenne a kicsi fiúk, hihetetlen nagy belső memóriával, abban is találnának valami „javítani” valót. Mindent egybe vetve, azért szeretem a családomat. Még azt is, mikor apám ordibál, vagy anyám az ultra drága kézitáskájával ütlegel, mintha egy zsebes lennék, aki a főutcán épp a tárcáját próbálja elcsaklizni. Kissé heves vérmérsékletűek, de nem rossz emberek. Én is értem, hogy a javamat akarják, csak nem vagyok biztos benne, hogy én is azt akarom. Mindig is szerettem léha életet élni. A szabadság számomra egy álom, amiért talán érdemes küzdeni. Túl sokat beszélek a famíliámról, mi? Akkor ismét visszatérek magamra. Az általános iskolai éveim magányosan teltek, de zseniket megszégyenítő tudásra tettem szert, hála a sok különórának. Középiskolában rájöttem, hogy az irodalom sokkal szórakoztatóbb az üzletvitelnél és a nők is jóval érdekesebbek a jognál. Nos igen, ilyen furcsaságokat tanultam, mert az öregem nem bírta kivárni a főiskolai éveimet. Közben persze igyekeztem mindenkinek az agyára menni, több- kevesebb sikerrel. Barátaim nem nagyon voltak, inkább csak követőim, akik a családom pénze és hatalma miatt álltak mögém. Aztán jött az egyetem. Azok a csodálatos évek, mikor azt hittem bármit megtehetek. Igazából még most is így gondolom. Az elnök úr nyomására első körben a közgazdaságtant céloztam meg, amit a jogtudomány, végül az irodalom követett. Utóbbit saját akaratomból, nem kevés erőfeszítéssel végeztem el. A lényeg mégis az, hogy szenvedélyes és gondtalan életem is véget ért egyszer. Az Oxfordon, summa cum laude diplomáztam. Tehát, teljesen legálisan írhatnám a nevem elé azt a két betűt, ami csak a helyet foglalná. Dr… ez olyan öregesen hangzik, nem? Három diploma, hat beszélt nyelv és miegymás után, apám cégénél kezdtem dolgozni, mint a legfiatalabb igazgató. A szerelmi életemről csak azért nem írok, mert nem volt. Viszonyaim akadtak szép számmal, de egy sem volt túl komoly. Szóval 25 évesen álltam munkába, bár amit csináltam nem nevezhető annak. Ott kezdődtek a gondok, hogy korán kellett kelnem. Aztán el ne felejtsem megemlíteni, hogy a cég épületének legfelső emeletén kaptam irodát, s mivel a klausztrofóbiám miatt kerülöm a lifteket, nem volt könnyű dolgom reggelente. Igazi edzésnek számított minden áldott nap a munkába menetel, ezért sokszor el sem indultam. Erről a fóbiámról nem mesélek bővebben, mert akkor egyáltalán nem lennék titokzatos, márpedig, az akarok lenni. Három hónap alatt tönkretettem 7 titkár beosztású személy idegeit, míg végül apám bekeményített és szerzett mellém egy igazán félelmetes asszisztenst. Sylvia nem semmi egy nő, jobban mondva vámpír. Furcsa, hogy léteznek ilyen lények, de volt időm hozzászokni a dologhoz. Már gyermekkoromban is tudtam róluk, hisz a családom előszeretettel alkalmazta őket testőrnek. De térjünk vissza az új titkárnőmre. Fogalmam sincs a magánéletéről, csak azt tudom, hogy valamiért annyira kellett neki ez a meló, hogy még a nehézségek sem riasztották el. Hiába tettem megannyi h*lyeséget, kitartónak bizonyult. Sajnos a kedves elnök jóval több dolgot bízott rá, mint egy átlagos titkárra. Sylvia több volt, nem csak titkárnő, asszisztens, testőr, de valami nevelőnő féle is. Még reggelente az ágyból is kirugdosott, ha nem volt kedvem felkelni. Megmondta mit vegyek fel, előkészítette a reggelimet… stb… Mindig tökéletesen végezte a munkáját és sajnos erre „ösztönzött” engem is. Eleinte távolságtartó volt, ám szép lassan amolyan baráti viszonyba kerültünk. Elég furcsa baráti viszonyba. Soha sem bántott igazán, pedig megtehette volna. Biztos az állását féltette. Minden esetre, néha azért gyengéden meglegyint, vigyázva, hogy ne maradjon nyoma a dolognak. Mégis, mikor feltűnően kedves velem, mintha érdeklődne irántam, sokkal félelmetesebb. Cserébe én is kiállhatatlan vagyok vele szemben, ám tudom, hogy rá tényleg számíthatok. Időről – időre az arcába vágom, hogy én vagyok a főnök, amit ő alázatosan el is fogad. Mégis, sokszor észrevétlenül ő irányít. Kifejezetten szeretek meglógni előle és üzletemberekhez nem méltó módon szórakozni. Így a végén, mindig neki kell eltusolnia a botrányaimat. Imádom felidegesíteni és a határokat feszegetni. Azért azt el kell mondanom, hogy nem azért keveredek mindig botrányba különböző nőkkel, mert nőcsábász vagyok. Sokkal inkább a szüleimet akarom idegesíteni és ezzel próbálom megmutatni, hogy nem vagyok én elnöknek való. Ráadásul anyám minden áron feleséget akar találni nekem és már a könyökömön jönnek ki a vak randik. Mindegyik csaj jó családból való, szép, gazdag és bosszantóan unalmas. Egyébként sem állt még szándékomban megnősülni, hiába hiszik azt, hogy egy feleség mellett megkomolyodnék. Túl fiatal vagyok ahhoz, még ki sem élveztem az életet. És el is érkezünk lassan a beszámolóm végére. Körülbelül egy hónapja, ismét sikerült felkavarnom az állóvizet. Egyik pillanatban egy üveg drága pezsgő mellett szavaltam egy kezdő színésznőnek, a másikban pedig már villogtak is a vakuk, elkapva pár kényes jelenetet. Apám és a cég befektetői egyaránt őrjöngtek, csak Sylvia maradt higgadt. Minden esetre ezzel elértem azt, hogy egy rövid időre visszavonulhassak. Az elnök úr akarata szerint, háttérbe kellett vonulnom, amíg a rólam keringő hírek lecsillapodnak. Sietősen kaptam fel a nyúlcipőt és mindenki tudta nélkül, Ever Rose Hill felé vettem az irányt. Persze nem maradt sokáig titokban, hol vagyok, hisz kénytelen voltam használni a hitelkártyám. Vettem egy kis házat, ami inkább egy luxusvilla. Úgy döntöttem, hogy mostantól Sam leszek, a költő és zeneszerző. Már korábban jelent meg verses kötetem és ténylegesen tevékenykedtem a zeneiparban is, persze álnéven. Igaz, hogy az újságokban sokszor megjelent a fotóm, de ha önmagamat adom, ki hinné el, hogy a nagy Hardin vállalat örököse vagyok? Olyan jól megterveztem a dolgokat és egy teljes hétig, ment minden, mint a karikacsapás. Aztán jött egy telefon; Sylvia úton van a város felé és ezentúl velem fog lakni! Az öregem tényleg őrült….

♦ ♦PÉLDA JÁTÉK♦ ♦

Átlagos reggel

Kora hajnal volt még, úgy tíz óra felé járt. Épp a másik oldalamra fordulva aludtam volna tovább, mikor a predator beviharzott a szobába.
-Sam! Sam! Kellj fel azonnal! – Sylvia visító hangja töltötte be a szobát. Hogy kizárjam irritáló nyekergését, a fejemre húztam a takarót.
-Tudod te mennyi az idő? Vár a munka, már így is elkéstél! – Hajthatatlanul próbálkozott tovább, én pedig úgy tettem, mint aki nem is hallja. Egy perccel később, lerántotta rólam a takarót.
-Megőrültél? Meg akarsz halni? – Ültem fel hirtelen és nyuszikkal díszített boxerban ordibáltam rá. Kezemmel felé kapkodva igyekeztem visszaszerezni a takarót, de fürgesége miatt, nem arattam sikert. Helyette a nagy harc következményeképp, fejjel lefelé a földre zuhantam. Szerencsére kezeim megakadályozták, hogy értékes kobakomban kár essen. Asszisztensem meglepett, mosolygós ábrázatát kihasználva, kikaptam kezéből a test melegítésére szolgáló anyagot és visszaugrottam az ágyba.
-Hagyj aludni! – Ezzel hátat fordítottam és ismét kényelembe helyeztem magam, de az ezredes nem hagyta ennyiben a dolgot. Elkapta a lábaimat és húzni kezdett. B*romi erős nő létére, de mi mást várnánk egy vámpírtól? Két kezemmel megragadtam az ágykeretet és minden erőmmel csimpaszkodtam.
-Nem megyek dolgozni! Álmos vagyok, alszom! – Kiabáltam, amíg ő ráncigált. Végül gyengének bizonyultam, így ismét a földön végeztem.
-Ébren vagyok, most boldog? –Tértem át a munkában használatos magázódásra és duzzogó ábrázattal a fürdő felé indultam.
-Készítsen reggelit!- Szóltam vissza az ajtóból, majd beléptem a fürdésre alkalmatos helységbe.
-Igen is, Igazgató úr! – Jött a túlzottan kedves válasz amitől, mint mindig, most is felállt a szőr a hátamon. Mindig úgy éreztem, hogy a kedves arca jóval félelmetesebb a parancsolónál.
-Hol a ruhám? – Morgolódó kérdésem a csukott ajtón át közelítette meg a nőt.
-Az ágyán megtalálja, ha kész, jöjjön reggelizni! A konyhában várom! – Erre már nem volt mit mondanom, inkább ledobtam a gatyám és beálltam a tus alá. Azon járt az agyam, hogy ma, hogy cselezzem ki a predatort. Egyetlen sejtem sem kívánt munkába menni, ezért kénytelen voltam szökési terven gondolkozni. Fél óra múlva öltönyben, nyakkendővel a kezemben kocogtam le a lépcsőn.
-Ezt nem veszem fel! – Repítettem a férfias nyakbavalót Sylvia felé és ezzel a lendülettel, le is huppantam a konyhaasztalhoz tartozó székbe. Hatalmas grimaszokat vágva vettem szemügyre a menüt, majd mindent odébb tova a kávéért nyúltam.
-Elment az étvágyam és foltos a cipőm! – Felemeltem egyik zokniba bújtatott lábam, ezzel ösztönözve a titkárnőm, hogy azonnal keresse meg az említett lábbelit és tisztítsa meg. Természetesen azonnal elindult a cipős szekrény irányába, ellenkezés nélkül. Akár mennyire utáltam, hogy mindig nyaggat, be kellett ismernem, hogy a munkáját tökéletesen végzi. Ráadásul a türelme egyszerűen határtalannak bizonyult. Amíg ő elfordulva tevékenykedett, én kivettem egy két literes szénsavas üdítőt a hűtőből és őrült iramban rázni kezdtem. Mikor már úgy véltem megfelelően megbolygattam a buborékok életét, gyorsan visszatettem a hűtőbe és felvettem előző ülő pozícióm. Sylvia nem sokkal később tért vissza, kezében a patyolat tiszta cipőmmel. Miközben szófogadóan belebújtam a lábbelibe, ő erőszakosan a nyakamra tekerte a nyakkendőm és precízen megkötötte.
-Szomjas vagyok! Narancsot kérek! – Adtam ki az utasítást pókerarccal, belekortyoltam a kávémba és csendesen figyeltem, ahogy előszedett egy poharat, majd az említett üveget. Megcsavarta a tetejét és….. Placcs… az egész nőt és a fél konyhát ellepte a ragadós folyadék. Annyira röhögni kezdtem, hogy az orromon is kávé fojt. Jó ideig tartott ez a görcsös öröm.
-Mit művelt? Így nem mehetünk dolgozni! – Miután lenyugodtam, rosszalló ábrázattal kezdtem beszélni, de képzeletben vállon veregettem magam. Ma sem mászok fel a századikra…
-Takarítson fel, én lemosom magamról ezt a dzsuvát!- Néztem le arra a három borzalmas üdítőpöttyre, amiből kettő a ruhámon, egy pedig a kezemen pihent. Undorodva, de jókedvűen futottam fel az emeletre.


♦ ♦ Play by – Henry Cavill ♦ ♦