Terra~Roxanne~Derek~Haruko (Évfolyam kaland)

Sem csillag nem ragyogja be sejtelmes fényével soha ezt a földet, sem a nap nem küldi ide meleg sugarait. Ez Mélysötét, az Elfeledett Birodalmak alatt rejtőző titkos világ, melynek égboltja rideg szikla, falai pedig halálos szürkén derengenek az erre tévedő bolond felvilágiak fáklyáinak fényében. Ez nem az ő világuk: ez nem a fény birodalma. A ki hívatlanul merészkedik ide, az általában nem tér vissza. Azok pedig, akiknek mégis sikerül visszakeveredniük felszíni otthonukba, más emberré lesznek. Ők látták az árnyakat és Mélysötét komor homályát, ami ellen nem lehet küzdeni.
Sötét járatok hálózzák be a föld alatti birodalom hatalmas és kicsiny, alacsony és tágas termeit. Sziklatömbök, melyek hegyesek, mint az alvó sárkány foga, meredeznek néma fenyegetéssel a mennyezetről, vagy állják el a behatolók útját. Itt mindig csend van, mély és sokat sejtő csend, a lesben álló ragadozó halálos némasága. Az egyetlen hang, mely időnként emlékezteti Mélysötét vándorát arra, hogy nem vesztette még el hallását, az a lehulló vízcsöppek távoli, visszhangzó zaja: mintha egy vadállat szívének dobbanásai hullámzanának át Mélysötét jéghideg vízű aknáin.
Hogy mi rejtőzhet a vizek ártatlan tükre alatt, azt csak találgatni lehet. Hogy milyen titkok várják a bátrakat, és milyen csapdák a bolondokat, azt csak a képzelet mutathatja meg-amíg fel nem bolydul a csend.
Íme hát Mélysötét.

Az élet itt is gyökeret eresztett; sötét labirintusokból városok nőttek ki, sokszor majdnem akkorák, mint felszíni társaik. A szürke sziklák útvesztőjében kóborolva az utazó hirtelen kibukkanhat egy ilyen város peremén, meglepő fordulattal a folyosók kihaltsága után. De ezek a helyek nem békés menedékek, ahogy azt meggondolatlan utazók remélik. Ezek a helyek az Elfeledett Birodalmak leggonoszabb teremtményeinek otthonai: nevezetesen a duergarok, a kuo-toák és a drow-k területei. Egy ilyen kétmérföldnyi hosszú és ezerlábnyi magas barlangban sötétlik Menzoberranzan, mint a sötételfek fajtájára jellemző idegenszerű és halálos kecsesség emlékműve. Drow fogalmak szerint Menzoberranzan nem nagy város: mindössze húszezer sötételf lakja. Itt, ahol régen csak puszta, durva kőalakzatai meredeztek, most finom mívű paloták sorakoznak a mágikus kisugárzás vibrálásától körülvéve. Ez a város a forma diadala: egyetlen darab követ sem hagytak itt meg eredeti alakjában. Mégis, a rendnek és hatékonyságnak ez az érzése csak gonosz homlokzat, álca, ami elfedi a sötételfek lelkében uralkodó káoszt és hitványságot. Akár a városiak, maguk a sötételfek is gyönyörűek: sudár-karcsúak, szépek, vonásaik élesek és földöntúliak.
Mégis, a drow-k uralják ezt az uralkodó nélküli világot, az ő fajtájuk a halálos fajták leghalálosabbika, minden lépésüket elővigyázatos félelemmel figyeli a többi nép. Minden szépség elhalványul egy sötételf kardjának hegyén. A drow-k túlélők,
ez pedig Mélysötét, a halál völgye, a végtelen lidércnyomás birodalma.




//Egy megérkezős postot szeretnék látni, kijöttök a suliból, elindultok, aztán egyszer csak beleestek egy "szakadékba" senki sem tudja hogyan került oda, de mikor földet értek újra, egy világ tárul a szemetek elé. A sorrendet nem fogom megszabni, hiszen majdnem ugyan az lesz a feladata mindenkinek. Illetve! Sajnálatos módon mivel többnyire nem macskák vagytok, beleestetek egy csapdába, aminek a becses neve: Vérmassza. Fawn Professzor megérkeztéig ülve kell maradnotok, hiszen ő volt az a jeles személy aki ezt felállította számotokra. Bővebben a vérmasszáról ITT olvashattok!//

Úgy éreztem megfulladok az iskola területén. Sehol egy magányos hely, minden felé jelöltek. Képtelen voltam gondolkozni, ezért inkább sietősen kiléptem a kapun, hogy a park irányába induljak. Ott már jártam egyszer, így élt bennem a remény, hogy oda találok újra. Előkaptam egy szál cigit és magamban dohogva meneteltem előre, indiánokat megszégyenítő füstjeleket hagyva magam után. Lassan átgondoltam az elmúlt napok eseményeit, minden apró jelenetet. Fawn professzor megismerésétől egészen a mai napig. Ismét nagyot szívtam a nikotin utánpótlástól, majd az öreg tölgy mellett elhaladva, befordultam a sarkon. Ismerősnek tűnt az utca, ebből arra következtettem, hogy jó irányba haladok. Kocsival némileg könnyebb és gyorsabb is lett volna, de most, igazán rám fért a séta. Még futni sem voltam napok óta, nem felejtettem el, csak nem volt rá időm. „Nem volt rá időm!” Még belegondolni is furcsa, hisz az órákon kívül nekem általában soha nincs semmi dolgom. Most mégis eljött a pillanat, mikor nem tudtam időt szánni kedvenc szórakozásomra? Nem! Hisz most is hódolhatnék neki, csak én nem akarok. Pedig lehet, hogy jobb lenne. A sebesség mindig kellőképp kitisztítja a fejem. Már nem is figyeltem az utat, annyira elmerültem a saját kis világomban. Épp újra a számhoz akartam emelni a cigim egy utolsó slukkra, mikor a mozdulatsor közepén, utolért a balszerencse. Egyik pillanatban még nyugodtan sétálok, a másikban meg már beton sincs a lábam alatt.
-Mi a p*csaaaa!? –Üvöltöttem zuhanás közben, majd jó nagyot koppanva, hála Nüxnek, s*ggre érkeztem. Körbepillantva csak sziklákat és szürke falakat láttam. Elég sötét volt, de ez szerencsére nem zavarta a látásomat.
-Épp az utolsó slukk előtt! Ilyen nincs! A r*hadt életbe! – Kellemesen kitomboltam magam, hagyva, hogy erőteljes hangom visszhangozzon a járat falain. Pár perc múlva így le is nyugodtam, ráadásul arra is rájöttem, hogy bizony egy alagút rendszer egyik kis leágazásában ücsöröghetek. Valahonnan a távolból, vízcseppek lehulló hangja kúszott felém újra és újra.
-Hahóóóóó! – Egy újabb üvöltés, de mivel az előzőre sem reagált senki, úgy véltem, most sem lesz eredménye. Megpróbáltam feltápászkodni, de egy újabb érdekes fordulatra döbbentem rá. Beragadtam!
-Azt a k*rva mindenit! – Pár újabb próbálkozás után feladtam. Mégis, hová a rákba keveredtem? Ez a sz*r a s*ggem alatt, miért emlékeztet a mentoromra? Nagy levegőt vettem és már tudtam is a választ. Vér! Az ő vére terjengett a levegőben. Ó, az a r*hadt boszorka! Most mégis mire készül?

Egész kellemes volt a hangulat a klubban, én még is rosszul lettem, alig néhány perc leforgása alatt; rám tört a légszomj, a bezártság-érzet, kavargott a gyomrom, megfájdult a fejem és tompán lüktetett, a pulzusom pedig az egekbe ugrott.
- Pánikroham... - suttogtam magam elé dermedten.
- Bocsi, de... de nekem most... ki... kell mennem... - hörögtem fuldokolva. Felkecmeregtem a székről és a kijárat felé botladoztam. Kinn kapkodva vettem a levegőt és kiélveztem minden kortyát.
Mivel kifejezetten jól esett a friss levegőn tartózkodni, úgy véltem, Cassie-ék se bánják, ha sétálok egyet. Csak úgy random indultam el valamerre, de hamar megbántam. Az eleinte ismerősnek tűnő utcák egyre inkább elnéptelenedtek és kezdett visszatérni a pánikroham is. Minden idegszálam pattanásig feszült, az árnyékokban rémeket láttam és suttogásokat képzeltem oda, ahol a síri csendet egyedül zaklatott zihálásom törte meg. Nem csoda hát, hogy vérfagyasztó, velőtrázó sikoly hagyta el a számat, amikor hirtelen kifogyott a beton alólam. Szerencsére csak pár métert zuhantam, de mivel hirtelen ért az esés, nem figyeltem az érkezésre és a karomra estem, ami most kegyetlenül szaggatott.
- Ó, hogy az a kibeb*szott, r*tkes, k*rva élet, hát melyik balf*sz rakta ide ezt a b*szos, lóf*sz szakadékot, hogy gebedne meg, hogy lehet valaki ekkora utolsó, aljas, r*tkedék s*ttyó, hogy idet*sz egy ilyen surmó kis szakadékot, táblát meg b*szik mellékelni, hogy szakadna meg, én meg persze, hogy leoffolom a karom, hótzicher, hogy megrepedt, b*szd meg, k*rvára fáj, azt a k*rva, megpusztulok, hol a p*csában vagyunk úgy mégis?! - dühöngtem hangosan, ám kissé hisztérikus éllel a hangomban. Iszonyúan be voltam pánikolva, úgyhogy sokáig tartott, mire felkecmeregtem, de hiába; elindulni már nem tudtam.
- Mi a f*********sz....?! - kérdeztem elnyújtott, sokkos hangon. Az én cérnaidegeimnek ez bőven elég volt, kezdtem besokallni és elveszteni a fejem. A lábam odaragadt a földhöz, mintha futóhomok lenne...
- Nüxre, csak ne futóhomok legyen, nem akarok meghalni... - nyüszítettem alig hallhatóan, alig tudva immár magamról. Páni félelemtől reszkettem minden porcikámmal, a sokk és a pánik még sosem látott méreteket öltött, valószínűleg csak ezért hallottam meg később, hogy rajtam kívül is vannak itt. Amikor megütötték a fülemet az emberi neszek és hangfoszlányok, majdnem felsírtam a megkönnyebbüléstől. Nem vagyok egyedül!
- Kik vagytok? - kérdeztem még mindig remegő, pániktól átitatott hangon.

Sétára indultam az éjszaka közepén az órák után, magam sem tudom pontosan miért. Nem szerettem különösebben sétálni. A macskám sehol, mi több, alig egy egy árva lélekkel találkoztam. Cigarettáztam és zenét hallgattam az iPhone-omon, kezemben kedvenc könyvem tartottam és olvastam - menet közben is, na-ná! Gyakran csinálom ezt, sokan utálják, séta közben is olvasok. Néha felpillantok, nem állja -e valami az utam, de ezen kívül csak a periférikus látásomra hagyatkozok.
Hagytam, hogy vigyenek a lábaim a park felé. Az éjszaka nyugalmas volt, egy-két távoli autó zúgásától eltekintve. Imádtam a csendet és a nyugalmat... majdnem olyan jó itt, mint a könyvtárban. Csak ne lenne ez a furcsa balsejtelem... rossz érzésem volt. De arra gondoltam, gyermekkorom egy bennem maradt ostoba reakciója. Már nem félek a sötétben, egyedül. Legalábbis, vámpírjelöltként nem kellene...
Hirtelen történt minden. Felnéztem, de már csak a felfelé nyúló tájat láttam és azt, hogy alázuhanok. Meglepettségemben még sikítani sem volt időm, mindössze egy "hömpfb"-szerű hümmögésre, kicsit hangosabban, mint hümmögni szokás. Aztán landoltam, ami szintén nem volt kellemes. Hajlított térddel, talpra estem, mint a macska, de a fájdalom, amely belehasított a lábaimba és a hirtelen egyensúlyvesztés egyenesen előre löktek... csúf földet érés lett volt, határozott p0fáraesés, ha nem tompítom a karjaimmal. Ekkor végre emberi reakciót is sikerült kicsikarnom magamból és felsikítottam. Olyan igazi nőcisen. Nem tudtam hol vagyok, beletelt még pár percbe, mire összeszedtem magam és körülnéztem. Ez a hely... mi ez? Sosem láttam még ezelőtt.... a balsejtelmem viszont erősebb lett. A könyvem a hátizsákomba gyömöszöltem, mikor végre feltérdeltem, az Iphone-om fülhallgatóit pedig kivettem a fülemből és azt is a táskámba raktam, miután leállítottam a zenét. Elég bitang egy jószág volt. Észre sem vettem hogy elkezdte közben játszani a "Fallin'"-t. Mi ez, ha nem irónia? Próbáltam felkelni, de hiába. Mintha egy Technocol Rapid-dal beterített földre landoltam volna, egyszerűen képtelen voltam emelni a lábaim, így térdelve maradtam és ráültem a sarkaimra. A levegőben vérszag terjengett, a ruhám pedig csupa, bűzös ragacs volt...
- Na nee, ez már tényleg gusztustalan... - mondtam, majd a pulóverem ujjával, ahol volt egy kis szabad, száraz rész, megtöröltem az orrom. Nyirkos volt a levegő, mintha egy föld alatti barlangrendszerbe, vagy régi tárnába estem volna. Egész közel estem az egyik kőfalhoz, így megérintettem - hideg és nedves volt a felülete. Végighúztam rajta a kezem. Próbáltam megőrizni a nyugalmam ebben a lehetetlen helyzetben is, néhány kósza hajtincset kifújta az arcomból.
- Nézzük a jó oldalát, elmehetek Mithrilt keresni. És ha szerencsém lesz, a Balroggal is találkozhatok - nevettem fel halkan saját kis viccemen, a sötétből jövő sutyorgás viszont nem sok jót ígért. Mi ez? Mintha valakik beszélnének...
Előkaptam az Iphone-om és bekapcsoltam a rászerelt elemlámpát, fény töltötte ki a sötétséget. Nem voltak tőlem messze, de hangjuk beleveszett a hatalmas térbe, ezért távolinak tűnt. Három jelölt... egyiküket, a fiút, mitha már láttam volna.
- He-he-helló... - köszöntem nem túl határozottan. Ha az a fajta lennék, most elpirultam volna. Ezek itt ücsörögnek, úgy tűnik ők is beragadva, én meg magamban beszélek és ontom a saját kis hüly€ségeim... tágra nyílt szemekkel, döbbentem, résnyire nyílt ajkakkal meredtem rájuk a fehér, mesterséges fényben.

Az éj sötét az idő komor, felhő takarja a csillagokat, mikor Fawn útnak indul. Ismét az ő feladata, hogy négy kis jelöltet igazgasson a szintlépés felé. Nem is érti, ha már Katherine itthon van, miért nem ő csinálja. Miért neki kell ezt az egészet lebonyolítani? Egy régi elhagyatott barlang lesz a színhelye a "kiképzésnek", vagyis csak átmenetileg elhagyatott, mert Fawn úgy rendelkezett. Érdekes megérkezést tartogatott a jelölteknek, a kedvenc, ám annál undorítóbb csapdáját állította fel perceken belül. Hanyagul nekitámaszkodott a barlang falának, és várt. Percek teltek el, bár igazából óráknak tűntek, mire meghallotta az első puffanásokat. Magában kuncogott, miközben meghallotta mentoráltja hangját, majd szépen lassan megérkezett... vagy inkább bepottyant a másik három lány is. A nő méltóságteljesen közelebb sétált a négy diákhoz, majd megállt a fény szélén. Hiszen Terra valamilyen oknál fogva ezt is csiholt.
-Áldottak legyetek eme csodás estén. Úgy látom beleragadtatok valamibe.-kuncogja el magát sejtelmesen, majd kimondja a feloldást, hogy a jelöltek fel tudjanak állni.
-A mai kaland során én foglak benneteket kísérni. Lesz pár próba, de mire a végére érünk, már mindent fogtok tudni. Ezzel a perccel el is kezdtétek az évfolyam lépés próbatételét. Már korábban itt voltam, és csapdákon át legyőzhető ellenségekig lesz minden.-magyarázza a vámpír, miközben elindul a jelöltek előtt, várva, hogy kövessék.

//Nos most már fel tudtok állni, és el tudtok indulni, Fawn-nal nem mindig fogok írni, csak ha úgy érzem, hogy kell egy kis "tanári beavatkozás!!//

Ahogy a professzor feloldja a csapdát, a diákok újra mozgás képesek. Lassan elindulnak Fawn után, hogy milyen érzéseket táplál ez után a nő a jelöltekben, senki sem tudja. Terranak hirtelen lemerül az iphone-ja. Jó egy mérföldet sétálnak a föld alatt, látszólag mind mélyebbre haladnak a föld gyomrában, néhol talán ásványi kincsek díszíthetik a falakat, ki tudja. Hirtelen a járat kiszélesedik, és két irányba válik el. A jelölteknek két csoportot kell alkotni. Így kell egy-egy járatban elindulni. Meg kell tudniuk egymásról, hogy kinek mi az erőssége, gyengesége, mert csak így fogják megoldani a feladatokat. A járatok éles kanyart vesznek jobbra, majd hirtelen csúszdává változik, a jelöltek megbotolhatnak, és orra is bukhatnak, ha csak nem segítenek egymásnak. Ahogy a "csúszda" végére érnek, egy hatalmas kristályterembe érkeznek természetesen külön külön terembe. Áporodott szag, és néhol vértócsa is megjelenhet néhol, a terem közepén egy óriási tó van. Éktelen morgás, amit a falak még megkétszereznek, így jóval erősebben hatnak a fülnek. Ám még mindig nem láthatnak semmit a jelöltek. Megpróbálhatják kitalálni, hogy mi is lehet, de amíg nem mutatkozik, addig sajnos tehetetlenek. Percek telnek el, mire megjelenik a lény, ami felfigyelt a diákok "rémületére".

Egy barlangi halász...

Bogár, rák és kígyó iszonytató keverékének tűnik, földmélyi területen , vagy félig mocsaras területeken áll lesben, és vár intelligens áldozatára, hogy felfalhassa. Habár a barlangi halász kétéltű, nem túl jó úszó, ezért szívesebben marad szárazon vagy sekély vízben, amikor harcol. A barlangi halász körülbelül 8 láb hosszú, és 650 fontot nyom.

Legszívesebben a part közelében várakozik egy tó vagy folyam vizébe rejtőzve, mígnem meghallja a zsákmány közeledését, ekkor meglepetésből támad. Megpróbálja megragadni és összepréselni az áldozatát, majd bénító csápjaival veszi át az áldozatot. Mindig próbálja szabadon hagyni egyik ollóját, így ha sok ellenfele van, akkor a halottakat és a megbénítottakat félredobja, hogy folytathassa a megragadást, szorítást és bénítást.

Csak a diákok összetartásán múlhat, hogy megmenekülnek, vagy esetleg csúnya sebet szereznek...

//Íme az első apró feladat, a barlangi halász. A kristályokat érdemes lehet felhasználni. Vagy esetleg ha elég szemfülesek vagytok, akkor észre vehetitek a barlangban szétszórt régi Drow fegyvereket. Amik -ha használjátok- törhetetlenek. A csoportok Derek-Haruko, Terra-Roxanne. Sok sikert, és annyira ne gyűlöljétek a professzort (://

Mikor megjelent Fawn professzor és kajánul ránk vigyorgott, majd feloldotta a véres trutymó szorítását, azonnal felálltam, majd egy pillantást sem vetve rá kisétáltam a masszából és az egyik falnak dőltem. Miközben beszélt, megigazítottam a térdszalagom, ami az esés után kissé elcsúszott. Megtapogattam a lábam, hogy minden rendben van -e, inkább csak megszokásból, majd tettem egy hasztalan kísérletet arra, hogy leporoljam magam. Nem tudtam eldönteni, hogy ha kijutok innen, az első dolgom lesz kimosni a ruhákat, a kukába hajítani őket, vagy szellem-csili-port tenni Fawn reggeli khm... vérlevesébe.
A nő elindult a tárnák belseje felé, ekkorra már én is tudtam, hogy itt jó eséllyel nem fogok egy Balrogot sem találni... de olyan irtóztató volt az egész, hogy attól tartottam, valami rosszabb is várhat ránk. Különben is egy Balrogot bírnék, meg néhány csapat orkot is. Talán még meg is ölelgetném őket, ha a fizikai létbe is átáramlana ez az egész álomvilág. De ez, ez az egész... más lesz. Ez a valóság és feleannyira sem szép, mint a kedvenc történeteimben.

F€ne biztató volt egyébként, hogy csapdákról és ellenségekről beszélt az imént kicsit sem szimpatikus Fawn professzor. A kezemben tartottam az Iphone-om, eleinte észre sem vettem, hogy nem világít már. A kőfalak mentén húzódó világító kristályok sejtelmes fénnyel töltötték be a teret. Homály volt, de tisztán láttam, ennyi fény épp elég. Ránéztem a telefonomra, majd próbáltam bekapcsolni... hiába. Lemerült. Elcsodálkoztam... hiszen csontra feltöltöttem! Valami talán... van itt valami, ami elszívhatja az energiáját? Elhessegettem a mesebeli gondolatot, igaz, ez egy kaland, egy próbatétel és ez az egész vámpír-világ mesébe illő és legendás, de mégis... az én fantáziám még mindig kicsit vadnak éreztem ahhoz, hogy egy a telefonomat lemerítő kincses barlangot álmodjak magam köré ahelyett, ami van. Félhomály, áporodott levegő, csend és egy elhagyatott barlang - ezek tények. Milyen romantikus... egyébként tetszett a hely, ha nem gondoltam bele, hogy nagy valószínűséggel veszélyes.
Gondolataimba meredve és érdeklődőn nézelődve caplattam nem is tudom már, mennyit. Hallottam közben, hogy a fiú és az ázsiai lány szóba elegyednek, a professzor, én és egy másik jelölt viszont csendben róttuk az utakat. Egyébként sem vagyok társasági lény, meg különben is... ez nem a szavak helye. Mégis mit csinálhatnék egy barlangban, ahol már órák óta menetelünk? Csak nem állok neki verset szavalni... pedig tudnék egy egészen ideillőt.

Hirtelen a járat szélesebbé vált, majd két irányba ágazott el. Megálltam és néztem a két utat. Itt vajon most mit kell csinálni? Megkeresni a kijáratot? Ez lenne a feladat? De hiszen ez pofonegyszerű!... már ahhoz képest, amit elképzeltem. Mégis... nem lehet, hogy csak ennyi... várakozóan hátranéztem a többiekre, ők vajon mit csinálnak? Szóródjunk szét? Szerencsére öt felé, vagy akár még négy felé sem tudtunk menni, az lett volna csak az igazi. Mikor mindenki magára marad. Mint a tipikus, rongyosra rágott csont, a klisészerű horrorfilmek egyik alappillére.

Nem volt túl kényelmes a mocskos talajon üldögélni és ezen még a véres trutyi sem segített. Magamban a lehető legmocskosabb szavakkal illettem drága mentorom, de nem haragudtam rá igazán. Inkább csak pillanatnyi mérgem adtam így ki. Aztán szép sorban potyogni kezdtek a lányok. Ezt nevezem! Legalább egy igazi hárem érkezett mellém. Mindjárt jobb lett a hangulatom, igaz, csak egy fokkal. Erről az tehet, hogy miután mindegyikük sikeresen landolt, eszementek módjára kiabálni kezdtek.
-Mi lenne, ha nem ordibálnátok a fülembe? – Próbáltam emberi hangon beszélni, már amennyire tudtam tőlük. Vakok, vagy mi? Hát milyen jelölt az, aki nem lát a sötétben?
-Egyébként se egymásnak kéne kiabálnunk! –Ezt már csak félvállról jegyeztem meg, mert eszembe sem volt beszámolni róla, miért tudom, hogy ki áll a dolog mögött.
-Fawn professzor! Most már igazán előbújhat! – Kiáltottam el magam most én, hisz szinte biztosra vettem, hogy itt lapul valahol a boszorka. A vércsapda elárulta, így kétségem sem volt. Pár pillanat múlva elő is bújt az alagutak „démonnője”.
-Áldott légy, mentorom! Remélem, jól szórakozik, eme csodás estén! – Köszöntöttem épp úgy, ahogy ő minket, bár a megszokott enyhe gúny, ott bujkált a hangomban. Végre kiszabadított, így már gond nélkül fel tudtam állni. Évfolyamlépés? Csapdák és ellenségek? Hát milyen vizsga ez? Az eszem megállt a nő szavaitól. Tényleg nem normális! Elindult, nyomában a lányokkal. Pár lépéssel beértem, hogy egy- két keresetlen szót mondjak neki, persze anélkül, hogy más hallhatná.
-Remélem, élvezni fogja minden pillanatát, ennek a kalandnak! – Suttogásom után, még egy mosolyt is küldtem felé. Persze nem a nagy jókedv vitt rá erre, sokkal inkább csak jeleztem, hogy már rájöttem, mennyire élvezi mások kínzását a banya. Mazochista énem persze, nem is ellenkezett ez ellen. Talán még én is élveztem volna a dolgot, ha nincs itt a három lány is. Így inkább csak figyelmesen vártam azokat a csapdákat. Hiába ismeretlenek, azért nem szeretném végig nézni a halálukat. Abban sem voltam biztos, hogy a tüzes kis professzor bárkinek segítene gond esetén. Hosszúnak tűnő sétánk alatt kicsit visszavettem a tempóból, épp annyira, hogy a lányok beérjenek.
-Sziasztok! Derek vagyok! – Ha már senki sem mutatkozott be, gondoltam én nem leszek b*nkó. Nem szívesen álltam le beszélgetni, de most épp nem a bezárkózás idejét éltük. Az ég tudta csak, mi jön majd ez után és mennyire kell segítenünk egymást. Még mindig rendületlenül meneteltünk, bár a járat vészjóslóan kiszélesedett. Végül rájöttünk miért, hisz egy bizonyos ponton kettévált. Már csak ez hiányzott! Nem elég az örült boszorka csapdáit lesni, most még szét is kell szóródnunk? Mivel mindenki csak csendben nézett maga elé, nem volt választásom, én döntöttem. Csak nem fogok itt ácsorogni napestig, két lukat vizsgálva.
-Azt hiszem, ketté kell válnunk! Ki szeretne velem jönni? – Néztem a hölgykoszorúra, várva a válaszukat. Végül az ázsiai lány tette le a voksát mellettem, vagy legalábbis ő szólalt meg elsőként.
-Akkor mehetünk? – Kérdeztem elő csalva egy bizalomgerjesztő mosolyt magamból.
-Sok sikert lányok, aztán csak óvatosan! – Köszöntem el a többiektől, s már indultam is a sötét járat belseje felé. Egyáltalán nem tetszett, hogy a másik két lány magára maradt. Saját „párom” kissé lemaradt, így bevártam, hogy pár kósza szót válthassak vele. Kell az információ, ha már magunkra maradtunk.
-Mesélj magadról egy kicsit! – Kértem a csajt, de tekintetem végig az előttünk lévő métereket pásztázta. Már egy ideje feltűnt, hogy helyenként ásványi kincsek tarkítják a barlang belsejét. Valamiért egyfolytában az járt a fejemben, hogy talán ezek a kövek sem hiába vannak itt. Lehet, hogy tévedtem, de nem akartam kockáztatni.
-Figyelj! Ha ilyen kristályt látsz, azt tedd el, jó? Nem tudom, kellenek-e majd, de jobb, ha mindenre felkészülünk. – Magyaráztam Haru-nak, még mindig elég barátságos stílusban. Leginkább azért, nehogy még én is a frászt hozzam rá. Közben meg is próbáltam kibányászni egyet a falból, hogy aztán a zsebembe csúsztassam. Ahogy haladtunk tovább, már vagy a harmadik ilyen sz*rt tettem el, mikor egy kisebb szikla mögött, valami megcsillant. Kíváncsiságtól vezérelve és kissé esztelenül nyúltam oda, hogy szemrevételezzem a fényforrást. Meg is volt a dolog kára, mert szépen megszúrta a kezem. Nem vészesen, csak éppen hogy kibuggyant egy cseppnyi vérem. Remek, még pocsékolom is az életerőm! B*ssza meg! Tovább tapogatóztam, végül egy tőr nyelét markolva egyenesedtem fel.
-Na, ez már valami! – Mutattam a lány felé megszerzett harci eszközünket.
-Legyen nálad, jó? – Ezzel felé nyújtottam a régi, kissé rozsdás, de még használható tárgyat. Én csak megleszek segítség nélkül is és sokkal megnyugtatóbb volt a tudat, hogy a törékeny teremtés is képes lesz megvédeni magát, ha kell. A közjáték után, gyakorlatilag azonnal tovább indultam. Immár nem sietve, inkább óvatosan, megfigyelve minden egyes zugot, hátha találunk még valamit, ami hasznunkra lehet majd. Nem sokkal később a járat egy éles kanyart vett jobbra. Azon befordulva ért egy újabb meglepetés. Épp, hogy meg tudtam kapaszkodni egy kiálló sziklában egyik kezemmel, míg másikkal a lány után nyúltam. Olyan hirtelen vált lejtőssé a terep, hogy csak egyetlen hajszál választott el minket a s*ggen, vagy esetleg hason csúszástól.
-Fogd meg a kezem! –Parancsoltam rá a partneremre, de nem azért, mert mérges voltam. Hangom erősségével inkább csak a határozottságomat jeleztem. Jobbnak láttam ezt a szakaszt kézen fogva átvészelni, hogy ha borul, meg tudjam tartani. Arra nem is akartam gondolni, hogy mi lesz, ha én csúszok meg.
-Nem eszlek meg, csak segítünk egymásnak! – Érveltem a saját ötletem mellett, minden hátsó szándék nélkül. Tény, hogy csinos kis csaj került mellém, de ez a hely, korán sem ilyen dolgokra való. Meg egyébként is, eszembe sem volt letámadni. Miután sikeresen rábeszéltem a dologra, egymás kezét fogva, óvatosan haladtunk lefelé a lejtőn. Párszor megcsúsztunk, de hála a nagy ötletemnek, végül épségben leértünk. Csak lestem a hatalmas, kristályokkal tarkított termet. Hát ezért tettem tele a zsebem kövekkel b*sszus? Pár pillanat kellett, hogy észbe kapjak, és végre elengedjem a lány kezét. Régi pincéket idéző bűz és vérszag keveredett, gyomorforgató egyveleget hozva létre.
-Hát ez remek! Pont, mint meseország! – Morogtam egy keveset, saját magam számára. A terem közepén egy tó díszelgett. Kagylót kell keresnünk, vagy az elveszett Fekete gyöngyöt? A vértócsák már csak a pontot tették fel az i-re. Szinte már láttam lelki szemeim előtt a vízből kimászó zombi sereget. Hát tévedtem! Annál sokkal rosszabb várt ránk. Egy fülsüketítő és igen ijesztő morgás rázta meg a falakat. Reflexből húztam magam mögé a lányt. Izgatottan néztem körbe, de egy árva lelket sem láttam rajtunk kívül.
-Menjünk a szikla mögé! – Súgtam oda Haru-nak és óvatos léptekkel el is indultam. Szerencsénkre újabb ajándék várt a kijelölt helyen, egy hatalmas kard formájában. Még megemelni sem volt könnyű, de ez legalább tényleg használhatónak tűnt.
-Elbírod? – Kérdeztem, de választ már nem kaphattam rá, mert a morgás erősödött és egy furcsa lény mászott ki a vízből. B*ssza meg! Ennél a zombik is jobbak lettek volna. Hatalmas, első látásra bogár, rák és kígyó keveréke. Ezzel mi a sz*rt csináljunk? Ollóit fenyegetően csattogtató lényre néztem, magamban latolgatva az esélyeinket.

Kezembe vettem az irányítást, ezért rövid időn belül, kettesben maradtam Haru-val. Eleinte elég gyors léptekkel haladtam előre, majd mégis bevártam a lányt, hogy pár szót válthassak vele. Az érdekelt igazán, hogy mik az erősségei, illetve gyengéi. Rögtön neki is kezdett. Kardforgatás és fizikai erő. Lopva végigpillantottam rajta. A kardforgatás az még jól is jöhet, de a fizikai erejében kételkedtem. Eleve vékony testalkata is kizárta, hogy acél izmokkal bírjon. Persze lehet, hogy több energia dúl benne, mint az átlagos lányokban. Az sem elhanyagolható, sőt.. csak köze nincs a fizikai erőhöz. Hangosan nem mondtam ki ezeket, nem is lett volna értelme. Inkább beszámoltam a saját erősségeimről, majd vele ellentétben, a gyengém is elárultam neki. Legyen esélye életben maradni mellettem, ha ez lehetséges.
-Gyorsaság és közelharc. Puszta kézzel, amennyiben ez lehetséges, de elboldogulok a szúró és vágó fegyverekkel is, ha muszáj. –Számoltam be saját erősségeimről, bár nem hittem, hogy ezekkel meglepetést okozhatok. Talán a gyorsasággal, amit jelöltségem mellett a rengeteg lerótt kilométernek köszönhettem. Jó kis hobbi, néha hasznos is. Még azt is az orrára kötöttem, hogy harc esetén előnyben részesítem a fegyver nélküli küzdelmeket. Vitathatatlanul szerettem kitombolni magam és mi sem jobb erre a célra, mint egy kis utcai harc.
-Van egy gyengém is, ezt jól jegyezd meg! Még fontos lehet! Ha igazán felhúznak… nos, mondhatnánk, hogy időzített bombává válok. Nem biztos, hogy le tudok állni időben. Addig küzdök, amíg egyikünk ki nem dől. Legyen az az ellenfél, vagy akár én. Ha észreveszed, hogy elborult az agyam, a te érdekedben mondom, ne segíts! Fuss, amilyen gyorsan csak tudsz! Jobb, ha eltűnsz, mielőtt kiütnek engem! – Villantottam egy mosolyt a lányra, de minden szavamat komolyan gondoltam. Nem akartam, hogy az én túl heves és robbanékony természetem miatt kerüljön bajba. Igaz, nem szívesen számoltam be neki arról, hogy kissé őrült típus vagyok, de úgy éreztem, ezt meg kellett tennem. A beszélgetés közben és persze utána is, alaposan megfigyeltem a környezetet. Tartottam a csapdáktól, s csak remélni mertem, hogy idejében kiszúrom, ha találkozunk egyel. A kristálygyűjtős hadművelet is beindult és épp ez a dolog vezetett el első fegyverünkig. Egy régi tőrt találtam, amit Haru-nak ajánlottam fel. Hiába mondta, hogy „nagy” harcos, mégis csak egy lány. Tőlem aztán lehetne a karate királynője is, egy izomtömeggel szemben, akkor is esélytelen fegyver nélkül. Valószínűleg én is, de ez már egy másik kérdés. Nem tudhattam, hogy mire számíthatunk, ezért mindenre fel akartam készülni. A kicsi lány el is tette a kincset, hogy aztán tovább indulhassunk a végeláthatatlan járatban. Már meg sem lepődtem azon, hogy egy csodás kis ajándék várt ránk egy lejtő képében. Gyors reagálásomnak köszönhetően, nem kellett elviselnünk a fejjel lefelé bukdácsolás örömét. Más választás nem lévén, kézen fogva folytattuk az utunkat. Nem volt könnyű, de csak sikerült leevickélnünk. Naná, hogy egy r*hadt kristályterembe érkeztünk. A gatyám már majd leesett a sok kő súlyától, erre tessék. Hogy a pusztulat érne el boszorka! Hangos morgás rázta fel a csendet, mire egy picit felpörgött az idő, no meg a pulzusszámunk. Mire észbe kaptam már egy jókora szikla mögül pislogtunk ki mindketten.
-Tényleg gáz! – Súgtam vissza, mikor a leírhatatlan lény kimászott a vízből. Mióta élnek a földön ilyenek? Vagy egy rossz fantasyba varázsolt minket a mentorom? Kinézném belőle, az biztos! Jó, hogy Alien nincs itt. Bár, még megjelenhet! Erőteljesen megmozgattam nyikorgó agytekervényeimet, miközben tüzetesen megfigyeltem a lényt. Az izgága kisasszony persze, gondolkodás nélkül beszélni kezdett. Az eszébe sem jutott, hogy ezzel talán elárulja a rejtekhelyünket, ráadásul az információit már rég tudtam. Elég egyértelmű volt mind, mikor Csattogira néztem.
-Várj egy percet! – Vettem át a tört, magamban már egy tervet szövögetve.
-Először is, hozzá ne érj az ollóihoz! Amint látod, páncél borítja a testét, esélyed sincs levágni semmijét. Az a biztos halál lenne! –Suttogtam miss. tudálékosnak, s reméltem, hogy fel is fogta a szavaim értelmét. Még ha egy varázs kard lenne nála, akkor is nullához közeli lenne az esély arra, amit tenni akart.
-Nézd meg jobban a lényt! A nyaka és a tarkója szabad, nem fedi páncél! – A hangosodó morgásból arra következtettem, hogy már nincs sok időnk ideiglenes rejtekhelyünk biztonságában. Cselekednünk kellett, s ehhez a lányra is szükség volt.
-Azt mondtad, jó vagy a kardforgatásban, igaz? – Pontosan emlékeztem a szavaira, de azért ismét rákérdeztem. Nem akartam kockáztatni, s nem tudhattam, hogy mennyire hihetek neki. A talált kardunk méretei sem passzoltak hozzá túlzottan, az erejéről pedig már meg volt a saját véleményem.
-Figyelj! Van egy tervem, de ahhoz bíznod kell bennem! Jó? Nem hagylak cserben, ígérem! – A komoly tekintetem is azt sugallta, hogy semmi esetre sem fogom cserbenhagyni. Eszembe sem jutott ilyen opció. Ha srác lenne, még meggondolnám, de így… tőlem akármilyen fantasztikus mészáros is lehet, akkor sem hagyom itt. Egyetlen lányt sem hagynék hátra azért, hogy magamat mentsem ilyen helyzetben.
-Legyél a csali! – Nyögtem ki nagy levegőt véve, majd nem sokkal később, fel is vázoltam a terv részleteit.
-Ha képes vagy a karddal elvonni a figyelmét, megpróbálok feljutni a hátára. Végigmetszem a tarkóján a lágy részt, aztán leugorva a nyakán is. Azt hiszem menni fog… - Nem voltam túl magabiztos, de próbáltam azt mutatni. Tudtam, hogy a gyorsaságom nagy segítségemre lesz most. Ha feljutok egy magasabb sziklára, onnan már gyerekjáték lesz a hátára ugranom. Már csak az a kérdés, ott is tudok-e majd maradni, vagy rögtön ledob. Meg persze az, hogy kitart-e addig a lány! Egyáltalán van bátorsága bevállalni a csali szerepét? Én magam akartam az lenni, de rájöttem, hogy ebben a játékban a csalinak van több esélye a menekülésre.Ha gáz van, még mindig berohanhat a szűk járatba, ahová már nehézkesen követhetné a dög. Viszont, ha a hátáról leesek, lutri, hogy életben maradok, vagy sem. Túl sok volt az éles szikla, akár ezernyi apró kard pengéje. Más esélyt mégsem láttam, így kénytelen- kelletlen meghoztam ezt a döntést.
-Menni fog?- Néztem a lányra egy igenre várva. A kis csaj igazán bátor, vagy épp h*lye lehetett, mert nem iszkolt el menten.
-Ha gáz van, fuss be a járatba! Ne törődj velem, csak rohanj! –Parancsoló hangom most csak a jóindulat ösztönözte. Annak nem lenne értelme, ha mindketten itt vesztenénk el az életünket.
-Felmászok arra a sziklára, készülj! – Súgtam oda, bízva abban, hogy tényleg nem fut el amint magára hagyom. Felpörögtek az események. Pár pillanat alatt, számban a tőrrel, sikeresen elértem a magam számára kijelölt pontot. Még az ütő is megállt bennem, mikor az első kardcsapást meghallottam. Elkezdődött! Most már nincs visszaút! Elrugaszkodtam a sziklától, Nüx-höz imádkozva, hogy a lény hátán landoljak és lehetőleg a penge se vágja szét a szám. Nem akartam eltenni, hisz akkor sokkal több időt pocsékoltam volna az elővételével. Hangos csattanással érkeztem meg a kemény, páncéllal borított felületre. A lányra nem tudtam figyelni, hisz már az is jócskán lefoglalt, hogy meg tudjak kapaszkodni a vergődő dögön. Végül csak sikerült fogást találnom rajta. Egyik kezemmel kapaszkodtam, a másikkal pedig a fegyveremért nyúltam. Egyetlen határozott mozdulattal vágtam bele tőröm a tarkójába, majd rántottam rajta egyet, hogy végigmetszem. Ragacsos vér terített be, de nem zavart túlzottan, hisz akkorát dobott rajtam a lény, hogy majdhogy nem a levegőbe repültem. Hangos csattanásoktól visszhangzott a terem, de már azt se tudtam, mikor hallom a kard hangját, s mikor az ollókét. Izzadságban és vérben úszva ugrottam le a nyakánál, szinte azonnal átmetszve a torkát is. Legnagyobb sajnálatomra azonban, a tőr nem volt elég hatékony. Rángatózni kezdett és már egyenes ívben repültem is. Azt hittem, ezek az utolsó perceim, de volt akkora szerencsém, hogy túléltem az esést. Pokolian fájt, de túléltem és ez a lényeg! A tőröm elvesztettem „repülés” közben, s hirtelen felmérve a helyzetem nem volt valami rózsás. Láthatólag feldühítettem a szörnyet, mert elfordulva Haru-tól, csattogva felém közeledett. Fogalmam sem volt, hogy bújhatnék ki ez elől a végzet elől. Nyakából és tarkójából is ömlött a vér, de ettől csak agresszívabb lett.
-Haru, a kardot! – Üvöltöttem el magam, hogy egy újabb bizalom játéknak adjak helyet. Ha ide tudja dobni és még elkapnom is sikerül, van egy halvány remény a happy and-re. A lány lenyűgöző lendülettel küldhette felém a pengét, mert szó szerint egy pillanat múlva a fejem mellett landolt a falban.
-Azt a p*csa!- Majdnem sikerült telibe trafálnia, de ma, úgy tűnt tényleg mellettem állt a szerencse. Nehézkesen, már levegőért kapkodva rántottam ki a sziklába épült fegyvert ideiglenes helyéről. Kezemben a „halálosztóval” lendültem előre, megcélozva a tőrrel már előre megvágott pontot. Sikeresen ismét célba találtam, tövig nyomva, majd oldalra rántva a kard markolatát. Hangos morgás, rángatózás vette kezdetét, s hiába próbáltam a markolatba kapaszkodva megtartani magam. A kezem a tengernyi vértől megcsúszott, s a dög is maga alá temetett volna, ha nem ad ő maga egy nagy lendületet mozgásával, hogy aztán az alatta terjengő vértócsa segítségével átcsússzak szinte az egész termen. Még egy perc eltelt talán, mire hangos, földrengéshez hasonlító robaj és rázkódás rázta meg a termet. A dög kimúlt! Hátamon fekve a vörös tócsa közepén töröltem meg a homlokom.
-Haru! Egyben vagy? – Kiabáltam el magam, hisz azt sem tudtam, merre van épp a lány.

Pam-pam-pam. Tisztán hallottam a szívverésemet, hallottam, ahogy áramlik a vérem ezerfelé, ahogy dübörög a fülemben, hallottam a zaklatott, hisztérikus zihálásomat és ez így együtt őrjítő volt. Az adrenalin olyan szinten feldobott, hogy a törött (?) karom se lüktetett már, épp csak kellemetlenül zsibbadt. Próbáltam kicsit kitisztítani a fejemet, az éjsötét lassan félhomályba fordult, már láttam a többiek sziluettjét, ez enyhített a pánikhangulatomon.
Egy-három-kettő-négy-három-öt-négy-hat-öt... - kezdtem el magamban számolgatni. Néhány alkalommal megfordultam a pszichológusnál, de nem tudott segíteni, ezt a technikát viszont eltanultam; azzal, hogy így számolgatok/verset idézek/fordítok, lefoglalom az agyam és addig se pánikolok. A számolgatásban egy professzor gúnyos hangja és kuncogása zavart meg.
- Nekem nem kell az évfolyamlépés, csak életben akarok maradni! - fakadtam ki. Legyőzhető próbák, persze... Így, sokkosan és vélhetően törött alkarral biztos sok esélyem lesz. Milyen mák, hogy nem a bal karomat törtem el, akkor tényleg meg lennék lőve.
Háborgásom senkit sem nyomott, az egyetlen mondat, ami elhangzott, az sem válasz, csak egy bemutatkozás; a négyes egyetlen férfitagja szólal meg.
- Rox. - sóhajtok fel, de továbbra is szorongatja a tüdőmet a légszomj. Fawn professzor egy járatba vezet minket - hosszú séta következik, jó két km biztos van. Nem is figyelem nagyon a körülményeket, a tudatom teljesen beszűkült a stresszhelyzettől; Derek a japsival előre vonult, suttogva váltanak néha egy-egy szót, nekem marad a másik lány. Vele indulunk el, amikor ketté kell válni; már ki sem akadok az elágazáson. Ha tényleg lesz bármilyen szörny is - bár szörnyek nem léteznek -, úgyse élem túl. Az egyetlen használható fegyverem az akármi ellen a karate tudásom, amivel maximum egy jelöltet tudnék leteríteni.
Már nyomja a fülemet a csönd, úgyhogy megpreóbálok valami kommunikációt kezdeményezni.
- Nem gáz, ha nevet nem mondasz, de annyit böföghetnél, hogy miben vagy jó, vagy milyen végkifejletre számítsak, ha csak másdopercekre vagyok a haláltól a prof által emlegetett szörnynek köszönhetően. Rólam elég annyit tudnod, hogy cirka 13 éve karatézom, úgyhogy nem vagyok olyan lányosan gyenge, kérdés, hogy elég lesz-e ez a későbbiekben. - mondom még mindig enyhén remegő hangon. Egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni, annyira frusztrál ez a riasztó félhomály, a halk, bizarr hangok, a hangosnak hallott zihálásom és a másik lány szótlansága, hogy észre sem veszem az akadályt és hatalmasat esek pofára. Természetesen megint karral tompítok, ezúttal viszont már hallom a reccsenést is halk sikolyom ellenére.
- Mi a f*sz? - nyögök fel végső kétségbe esésemben és nagyon szeretnék sírni, tombolni és összevagdosni magam, de így is éppen elég gyengeségemet fedtem fel. A sötétben tapogatózni kezdek és egy hűvös, nehéz tárgyra bukkanok. Egy régi, rozsdás kard... - fedezem fel. Így egy leheletnyivel több az esélyem a túlélésre.
- Talán van itt több is. - dünnyögöm Terrára (mert feltételezem, elárulod majd a neved) is gondolva, de hiába pásztázom a földet, nem látok messzire a félhomály miatt.
- Mindegy, amilyen szerencsém van, a következőben is hasra fogok esni. - dühöngök, mert a karom k*rvára lüktet és hasogat, mintha levágták volna tőből, holott valószínűleg csak eltörött. Amíg dühöngtem, újabb akadály hárult elénk; mivel én mentem elöl, az én lábam alól fogyott el megint a padló, bár most zuhanás helyett csúszdáztam egyet.
- Hogy az a kibeb*szott, retkes k*rva élet... - háborogtam, miután biztos talajt fogtam, bár csöppet sem éreztem magam biztonságban. A padló ragad a vértől, a levegő fülledt és rettenetesen büdös; éreztem, ahogy megkavarodik a gyomrom a gyilkos szaghatástól. Amíg én agonizáltam a bűz miatt, Terra óvatosan lemászott hibámból tanulva. Hirtelen szörnyű hörgés töltötte be a termet, ami újabb magasságokba emelte az adrenalin szintem. Lassan már nem is gondolkoztam, hisz alig tudtam magamról, külsőleg mégis úgy tűnhetett, hogy a zihálástól eltekintve nagyon nyugodtan és bátran nézek szembe a következő pillanatban megjelenő szörnnyel.
- Mi a f********sz....? - kérdezem a sokktól szinte tátogva. A szörny felénk kezdett csörtetni bogárlábain; egyszerre tűnt rovarnak, kígyónak és ráknak.
- Ha elvágom a lábait, szerinted még dühösebb lesz, vagy pedig csak harcképtelen? - kérdezem, de amint kimondom, rá is jövök, hogy h*lyeség. Az ollói sokkal veszélyesebbek, pláne ahogy csattogtat vele. Terrára pillantok, iszonyúan zavar, hogy fegyvertelen. Szerencsére a szörny még nincs olyan közel, ráadásul elég lassú is. Újra körbepillantok, fegyver után kutatva, meg is akad a szemem egy rozsdás fémen. Épp megszólalnék, de Terra már kiszúrta magának és el is indult felé. Hamar begyűjti a kardot, de így távolabb kerül tőlem.
- Koncentrálj az ollójára, én is megpróbálom az egyiket levágni, mert akkor fegyvertelen lesz! - hadarom odakiáltva a lánynak. Immár egyáltalán nem tudatosan cselekszem, az ösztöneim teljesen átvették az irányítást. Már nem félek, nem fáj semmim, nem érzek semmit az elszántságon kívül. Élni akarok! - ez az egyetlen cél vezérel. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire félem a halált.

Az elágazásnál a fiú és az ázsiai lány együtt indultak el az egyik irányba - én a másik lánnyal maradtam, aki még az elején Rox néven mutatkozott be... és persze Fawn professzorral. Vajon miért éreztem úgy, hogy a professzor nem fog velünk jönni? Rox elindult a folyosó belseje felé, felzárkóztam mellé, majd tovább nézelődtem. A figyelmem főleg a kristályok ragadták meg, melyek egyenletes, lila fénnyel világítottak. Vajon... mifélék lehetnek? Hogy világítanak?
Gondolatmenetem Rox szavai szakították félbe. Lesütöttem a tekintetem, kicsit furcsán éreztem magam, amiért én még csak be sem mutatkoztam.
- Ne haragudj, mikor leestem és azt sem tudtam hol vagyok, hirtelen nem az udvariasság volt az első gondolatom... - mondtam kissé gúnyosan, de inkább szégyellve magam - A nevem Terra.
Ezután Rox elmondta, hogy 13 éve karaktézik, halk füttyentéssel adtam hangot elismerésemnek. Mikor azonban megkérdezte, én miben vagyok jó, ismét elszégyelltem magam és azonnal rávágtam:
- Semmiben. Illetve, a színjátszásban és szavalásban. De az most nem fog segíteni rajtunk - szűrtem a fogaim közt keserűn, s kissé dühösen. Szterettem volna, ha én is eldicsekedhetek valamivel, ami jelen helyzetben kihúzna minket a csávából, bármilyen szörnyűséggel is kellene szembenéznünk. De persze nem tudtam. A tápláléklánc legaljának éreztem magam és tartottam tőle, hogy Roxanne nem csak lenéz emiatt, de nem lesz hajlandó segíteni sem, ha szükségem lenne rá.
Egy darabig csendben mentünk tovább, míg a lábam nekiütközött valaminek és pár centivel arrébb rúgtam. Lehajoltam és felvettem. Súlyos volt és fém, a kristályok fényében pedig már azt is láttam, hogy egy szép, ügyesen kimunkált buzogány. Nagyon megtetszett, úgy döntöttem, magamnál tartom. Ki tudja, nem lesz -e szükségünk rá? Ha pedig nem, jól fog jönni jelmezbálokon, ugyanis előszeretettel öltözök be a legerősebb Nazgulnak, a Boszorkányúrnak.
Miután magamhoz vettem az itt hagyott fegyvert, közelebb kerültem a kristályokhoz, így elkezdtem vizsgálgatni őket. Sejtelmes, lila fénnyel világítottak a hosszabb-rövidebb kristálycsövek. Rox már messzebbre került tőlem, de még nem vesztettük el egymást, így nem rohantam utána. Érdekeltek ezek a kristályok, valamiért sokkal jobban, mint az itt hagyott fegyverek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve meglendítettem a súlyos buzogányt, majd lecsaptam az egyik kristályt. A fegyver nagyon nehéz volt, így kirepült a kezemből, a kristály pedig apró darabokra tört. Azonnal kialudt a fénye és füstölögni kezdett a belseje, büdös és szúrós szag kíséretében. Szikrákat szórt a sűrű fehér füst, de nem kapott lángra, mivel semmi éghetőt nem talált a közelben. Az orrom elé tartottam a pulóverem ujját, azon keresztül lélegeztem, hogy kevésbé érezzem a bűzt. Nem tartott sokáig az egész, halk volt és gyors... Roxanne felé néztem, észre sem vette az egész műveletet. Utána begyűjtöttem a buzogányom, a hátizsákomba zártam és a hang irányába rohantam, ahol Rox-ot véltem... ugyanis azon a hangon válogatott káromkodásokat hallottam.
- Jól vagy? - kérdezem azonnal kissé aggódva a földön fekvő lányt, aki feltápászkodott és felvett egy kardot is. Miután leporolta magát, újra elindult, én pedig követtem. Továbbra is a kristályokon gondolkodtam és kihasználtam az alkalmat, mikor újra közelebb kerültem hozzájuk - a falból, valószínűleg álló cseppkövekből nőttek ki és bár a foglalat erősnek tűnt, mikor hozzáértem, könnyen kimozdult. Ez meg hogy lehet? Ennyire erős lennék? Neeem, biztos nem, ezt nem tudnám csak így, ilyen könnyedén megcsinálni...
De túl sokat nem volt időm ezen morfondírozni, ugyanis ebben a pillanatban újabb rikoltást hallottam meg és Rox eltűnt egy tőlünk nem messze lévő nyílásban.
- Rox! - kiáltottam és utána nyúltam, de már esélyem sem volt elérni. Együtt kell maradnunk!, jutott eszembe, majd gyorsan kikaptam két kristályt a foglaltból, melyek ragyogása így sem szűnt meg. Szóval csak ha összetörnek... érdekes tény volt még, hogy felületük, mely tükörsima üvegnek tűnt, érdes volt és kissé darabos... valami bevonat?
Lemásztam én is a nyílásba, amely leginkább egy csúszdára emlékeztetett - hirtelen volt, de annyira nem meredek. Persze aki nem számít rá, az könnyen végigszánkázik rajta. Erősen markoltam a két kristályt - főként világítás miatt hoztam el őket, ki tudja, lejjebb vannak -e még. Egyet magamnak, egyet Roxnak... bár biztosan kinevet. Minden jelölt tökéletesen lát a sötétben, így én is. Valamiért mégis az első dolgom mindig, hogy világítsak. Emberi reflex és... biztonságban érzem magam tőle, különös megnyugvást ad a fény. Igen, Rox tuti ki fog nevetni.
- Nem ütötted meg magad? - szaladtam hozzá, hogy felsegítsem, de Rox hirtelen talpra ugrott és halálra vált arccal nézett maga elé. Követtem a tekintetét és megpillantottam a szörnyet... nem voltak szavak arra, amit hirtelen éreztem. Jeges félelem, legszívesebben sikítottam volna... és meglepő módon egy kis gúny is színezte érzelmeim palettáját. Mondjuk ha nem vesszük, mennyire félelmetes, elég röhejesen nézett ki ez a szörnyeteg... ha nem tudom, hogy nagy valósznűségemmel minket szán a vacsorájának, Isten bizony kiröhögöm!
A lény megindult felénk, Rox pedig elkezdett hangosan gondolkodni. Le akarta vágni a lábait előreszegezett karddal... olyan volt, mint Éowyn. A harcos szűz. Gyönyörű, fenséges és mesébe illő. Igazi hős! Kár, hogy én egy hősre sem tudtam hasonlítani a riadt tekintetemmel és a két kristállyal a kezemben, fegyvertelenül. A fenébe, miért kellett elraknom azt a buzogányt? Most már nincs időm előbányászni. Miért nem tudtam kézben tartani?...
Rá akartam vágni Rox ötletére, hogy zseniális, csináljuk, biztosan bejön majd, de meggondolta magát és én hálát adtam az égnek, hogy nem szóltam előbb. Ha csendben maradsz, okosabb maradsz, ez a mottó. Rox oldalra nézett és követtem a pillantását, nem -e egy újabb szörny az... a kristályok fényében a földön megcsillant valami. Fegyver, oké! Persze, használni nem feltetlénül tudom, de... fegyverrel még mindig egy hangyányit veszélyesebb vagyok, mint anélkül. Nagy valószínűséggel önmagamra is. Elrohantam érte, majd megpróbáltam felemelni, de piszok nehéz volt. Valamicskét konyítottam a fegyverekhez a történelemből... Rox kardja egy egykezes kard volt, ez meg már félig pallos. Te jó ég, ez egy kétkezes, batár nagy lovagi fegyver... mindkét kezemmel rámarkoltam, de a hegyét így is csak a földön, támaszként húztam magam után. Lehet hogy kicsorbul ettől, lehet, hogy nem, de nem krumplit akarok vele szeletelni, inkább szúrni, ha nagyon muszáj... de reménykedtem, hogy a szörny inkább meggondolja magát és odébb áll, hazamegy teázni az asszonyhoz, vagy valami. Mondjuk az se jó, mert az azt jelentené, többen is vannak... a kristályokat a hónom alatt összepréselve tartottam.

Megpróbáltam Rox közelébe férkőzni, de a lény mindig közénk csapott le hatalmas ollóival fenyegetően, így esélyem sem volt. Mindig, mikor elindultam, lecsapott. A sírás szélén álltam, amiért így sakkban tartott minket, rettenetesen féltem. Újra megpróbáltam, ezúttal a lény csak egy tizedmásodperccel volt lassabb és közelebb tudtam futni Rox-hoz. Azt hittem, már győztem, de a vernyákos cselt az a bogár-rák-kígyó-lény (borákgyó talán?) is észrevette és a súlyos ollója lapjával akkorát suhintott rám, hogy azt hittem, menten kettétörök. Kaptam egy erős lökést, aztán repültem, jó két métert, mielőtt felkenődtem a falra. Próbáltam a karjaimmal tompítani az ütést, de bevertem a fejem, éreztem, ahogy a homlokomon kicsit felszakadt a bőr. De ne ájultam el. A kard kirepült a kezemből és a mellettem lévő tó mély vizébe pottyant. A kristályok is beleestek, de csak a bokáig érő mélységbe, láttam a vízben világító lila fényüket. Jobb ötletem nem lévén azokat gyűjtöttem be, majd felemeltem őket. Nedvesek voltak és különleges, alig észrevehető illatot árasztottak így magukból. Felfigyeltem valamire: idelent egy kristály sincs, csak amit magammal hoztam. A lény Roxanne-t is elsodorta, majd a földön fekvő lány felé indult, én pedig meglengettem a nedves kristályokat, hogy magamra vonjam a figyelmét.
- Hé! Ide! - nem tudom, miért csináltam, de nem kellett volna. Főleg akkor pánikoltam be, mikor megindult felém. Fenyegetőn rikoltott földöntúli hangján, de ahogy közelebb ért, megtorpant és kitágította orrnyílásait. Megérzett valamit, szaglászni kezdett, majd leengedte az ollóit és engedelmes kutyaként, lassan közelített. Mintha jutalomfalatot lóbálnék előtte. Ekkor állt össze a kép.
- Hát persze! Foszfor! Ezek a kristályok nem természetesek! Foszfor bevonatuk van, a bogarak pedig szeretik a nedves foszfor illatát... Rox! - azzal odahajítottam neki az egyik kristályt - Mágiával hozták létre őket, de kell a foszforbevonatnaknak energiaforrás, hogy világítson... lítium van a belsejükben! legalábbis, részben biztosan! - idéztem fel, ahogy összetörtem a kristályt és a levegővel érintkezve füstölni és szikrázni kezdett a benne lévő anyag. A szörny most Rox felé indult meg, aki lábra állt és magához vette a kristályt. Mivel a szörny az ollóit nem emelte fel fenyegetően, mikor egész közel ért, Rox beleszúrta a kardot. Ekkor ismét felbosszantotta a lényt és én hirtelen ötlettől vezérelve a falhoz csaptam a kristályt, mely azonnal füstölni és szikrázni kezdett és a szörny alá gurítottam. Sajnos nem jött be, amit terveztem, a lény nem kapott lángra tőle, de a sűrű fehér füstben kapálózni kezdett.
- Mérgező! - kiáltottam oda Roxanne-nak, magam sem tudom miért, de talán szüksége lehet erre az infóra. És úgy tűnt, ez már bejött. Rox is összetörte a kristályt a karddal, majd mindkettőt beleszúrta a lény hasába, ahol nem volt páncél. Hátrébb futott, míg a szörnyeteg agonizált, rikoltott és szenvedett, majd a kristályban lévő mérgező anyag belé áramlott, kitöltötte testét, a kardszúrás pedig kivéreztette. Hangos puffanással ért földet, az idegei még rángtak egy ideig, mielőtt végleg kimúlt.

Ekkorra már sírtam, magamhoz szorítva a kézfejem, a pulóverembe bugyolálva, mely ráadásul nem is tudom hogy, de keresztben el is szakadt. Több helyen is megégett a kézfejem, mikor összetörtem a kristályt és szikrázni kezdett. Taknyom-nyálam összefolyt a fájdalomtól és a félelemtől, ugyanakkor megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem, hogy vége és hogy sírhatok. A lábaim alig bírtak tartani, ezért lerogytam, majd kiadtam az adrenalintól, idegességtől és félelmtől felgyülemlett gyomortaltalmam. Jobbára csak sav volt, de égette a nyelőcsövem és keserű ízzel töltötte meg a szám. Nem nyújthattam épp szívderítő látványt. Bár közel voltam a vízhez, a szám mégis a pulcsim ujjába töröltem (kuka, ez már nem is lehet kérdés...), majd összekuporodtam és átöleltem a térdeim. Keservesen zokogtam, halkan, forró könnyek szántották az arcom. Nem voltam más, mint egy ijedt kislány... mondjuk ez a kislány épp részt vállalt egy rémálomba illő szörny legyőzésében, de ez a gondolat nem tudott vígasztalni. Haza akartam menni. Bebújni az ágyba, távol a veszélyektől és ezektől a csúf teremtményektől, távol ettől a barlangtól, melegben, biztonságban... Rox kezét éreztem meg hirtelen a vállamon, ezért felnéztem rá. Ő annyira... igazi hős! Legyőzte a szörnyet, nem félt leszúrni, nem bénázott... úgy éreztem, csak egy visszhaúzó nehezék, egy teher vagyok neki ebben az élet-halál küzdelemben.

- Pedig a színház jó, a színház szép, a színház egészséges. - ironizálok motyogva.
- Nem, nem gáz. Inkább irigyellek. Mármint... én az egész életem elkúrtam ezzel; más persze, hogy most épp hasznomra van. Mindenesetre számíthatsz rám. - folytatom normálisabb hangon. Már amennyiben tud egy pánikrohamos ember normális hangot kiadni.
Amíg én előrementem (és sikeresen össze-, illetve leestem), ő valamit zizegett, ám ahhoz, hogy be tudjam azonosítani a tevékenységét, vámpírfüleim is kevésnek bizonyultak. Mindegy. - rántottam meg a vállam, majd elmondja.
- Percenként esek el. Genetikailag képtelen vagyok a normális, balesetmentes közlekedésre. - morgok magam alá mérgesen. Valami csoda folytán nem fáj semmim, pedig mérget vennék rá, hogy csúnyát koccant a fejem, de már nem tudok magamról nagyon. Ösztönből működök - ezek szerint a cinizmusom is ösztönös lenne? -, nem is gondolkozok, úgyhogy elég sok minden ki fog esni. Segáz, majd Terrával elmeséltetem.
Miután észrevettem a szörnyet és aktuális társam is szerzett magának kardot - Nüxre, cserélni kéne b*ssza meg, szegény csaj el se bírja... -, megpróbáltam a szörny közelébe férkőzni a nagyon összetett és bonyolult (haha) tervet követve, de az ollói túl gyorsak voltak, egyikükhöz se tudtam közelebb kerülni.
- A k*beb*szott, retkes k*rva életbe! Kerüljek ki innen élve, szálanként fogom kitépdesni a haját annak a r*bancnak... - dühöngtem halkan, ám annál intenzívebben, amikor...
- Terra! - sikoltottam fel, mert a Traal bolygó Mohó Bogárpattintó Fenevadjának (ti nem olvastátok a Galaxis Útikalauz Stopposoknak c. remekművet?) elkeresztelt lény nemes egyszerűséggel felkente törékeny testét a falra.
- Megvagy? - kiáltok oda kétségbeesetten, részint az ő, részint pedig a saját épségemért aggódva, de a TbMBF kihasználta pillanatnyi nem-figyelésemet és engem is falra hányt.
- A k*rva nénikédet, te utolsó s*ttyó... - morogtam dühödten, mert ismét koccant a fejem és már a jobb kezem is kezdett lerohadni. Felvakartam magam a földről, hogy nekirontsak és ha belepusztulok is, de miszlikbe metéljem, ám Terra integetni és kiabálni kezdett, hogy magára vonja a figyelmét. Itt sokalltam be. A lény ahelyett, hogy tisztességes, valamirevaló szörny módjára dühödten indult volna a lány felé, megjuhászodott és lecsendesült. Megkíséreltem elkapni a kristályt - naná, hogy nem sikerült -, de szerencsére nem törött össze. Egy pillanatra elidőztem a kristályon, gyönyörködtem a ragyogásában, majd ismét a szörnyre koncentráltam, mert újra felém közelített, igaz, most inkább behódoló, mintsem agresszív viselkedéssel.
- Ci-ci-cic, gyere, gyere a mamához... - csalogattam magam felé, felismerve a kristály előnyét. Ha elég közel ér, akkor leszúrom. Ennek megfelelően kivártam a megfelelő pillanatot, mély levegőt vettem, majd - a félelemtől, adrenalintól és az elgyötörtségtől kissé rogyadozva - tövig beledöftem. De számításommal ellentétben csak a pajzstól szabadítottam meg, nem az életétől, ráadásul jócskán beterített vérrel. Viszont most már magasról sz*rt a kristály fura szagára, helyette újra nekem esett az ollóival. Terra sem könnyítette meg a dolgom, mert bár segítő szándék vezérelte, a falon szétrobbanó kőből áradó rettenetes bűz eléggé hátráltatott a koncentrálásban és a kardom kiráncigálásában, viszont adott egy ötletet. Egy utolsó lendülettel kirántottam a kardot, majd félbetörtem a még ép kristályt és a bestia hasán ejtett sebbe toltam. Hátrébb léptem párat, hogy nehogy az útjában legyek az utolsókat rúgó szerencsétlennek, de halálörgése b*szottul gyilkolta a hallószerveimet - milyen ironikus. Épp csak túléltem egy fantázialény támadását és az a legnagyobb bajom, hogy a hangja b*ssza a fülem.
Amikor egy utolsó puffanással kimúlt, a síró-remegő Terrához botladoztam. Szerettem volna összeomlani, erőm pedig már nagyon a végét járta, de neki még szüksége volt rám, ez lehellt belém még egy minimális kitartást.
- Semmi baj. Meghalt. - dünnyögtem halkan, vállára téve a kezem, aztán le is ültem mellé. Rettenetesen festhettünk, főleg én. A szörny összevérzett, a küzdelemtől és stressztől megizzadtam, a fejtetőmből, meg ezer másik horzsolásból is szivárgott a vér és nem lehetett rózsaillatom se. Ahhoz képest, másra se vágytam, csak egyben maradni, most, hogy túléltem, meg akarok halni. El akarok aludni örökre, el akarom felejteni ezt az egészet örökre, meg akarok halni, meg akarok halni, meg akarok halni... Sírni szerettem volna, ordítani, vagy legalább feldolgozni ezt az egészet, de nem ment. Meg sem tudam szólalni. Mégis; szép lassan, de eljutottam a pozitív gondolatokhoz. Túléltem. Pedig semmi, de egyáltalán semmi esélyem nem volt rá, elég, ha abból indulok ki, milyen szerencsétlen vagyok általában. Eddig bármilyen szörnyűség történt, legyen az az iskolai tűz, ami egy elektromos eszköz meghibásodásakor ütött ki a fizikalaborban, vagy a pár évvel ezelőtti késelés, amiben nem tudtam segíteni és a lány elvesztette két ujját, vagy amikor tavaly télen egy pasi meg akarta erőszakolni az arra járó diákokat - helyzetek, amikor hősnek kellett volna lennem, nem hátráltató tényezőnek és én mégis az voltam. De most nem; most közös erővel megmentettük egymás és a magunk életét.
- Köszönöm. - leheltem alig hallhatóan.

A diákok amint végeztek a barlangi halásszal tovább kell hogy induljanak. A barlangból egy kis járat vezet kifelé, az út végén újra összetalálkoznak a jelöltek. Fawn professzor természetesen "eltűnt", valamilyen oknál fogva. Igazából a második próbát készíti elő, mert semmi sem mehet olyan könnyen. Ám az úton, nincsenek maguk a diákok. Árgus szemmel figyelik őket. Minden sötét alkóvból egy-egy szempár lesi minden léptüket. A fegyvereket senki nem viheti magával, azt a barlangban kell hagyni, különben nem tudnak kilépni onnan. A járat amin haladnak erősen dohos szagú, és a fal is nyirkos. Minél tovább haladnak, annál többen figyelik őket. Nem is akármilyen lények. Drow-k! A földön pár lap pihen, amin "tájékoztató" van, a föld alatt élő fajokról. Fawn professzor cirádás betűivel.

"Drow(sötételf): Bőrük fekete, csiszolt obszidiánként fénylik. Hajuk csillogó fehér vagy sápadt sárga, szemük piros. Fizikálisan nem túl erősek, de ezt ellensúlyozza kivételes ügyességük. A sötét elfeket a hatalomvágyuk vezette a sötét ösvényre, és ez a tulajdonságuk azóta is megmaradt. Nem létezik a szótárukban a becsület, szeretet. Felsőbb rendű fajnak hiszik magukat, és ezt tisztán éreztetik más fajokkal. Rendkívül jó taktikai érzékkel, és mindig csapatban támadnak. Kerülik a szemtől szembeni harcot, őket csak a végeredmény érdekli. A becsületes harcot ostobaságnak titulálják, hisz sokkal egyszerűbb valakit hátba szúrni. Tisztább, könnyebb.
Ravaszak, gyorsak, kegyetlenek nem kímélnek senkit és semmit, ha céljuk elérésében akadályozzák őket. Ritka az a teremtmény aki keresztezte már egy sötételf útját és még mindig lélegzik."

Épp hogy a sorok végére érhetnek a diákok, máris támadásba lendülnek a sötételfek. Persze nem sokan, csak páran, amolyan szúrópróba szerűen, Terrának a karját vághatják meg ha nem figyel, Roxanne-nak a jobb combját. Haruko-t a vállán fogja érni a találat, Derek pedig súlyos sebet kaphat a mellkasán. Ahogy megsérülnek a diákok a Drow-k tovább állnak. A kristályok fényénél a falra felírva a következő szöveget írták fel vérrel (és nem a Harry Potter-es sztori a bevett téma (: ) : "Ennek a támadásnak a célja az volt, hogy legyengítsen benneteket a következő feladathoz." Az út élesen elkanyarodik ismét, és a "sarkon" túl már az első vérszolga várja a diákokat, kivont kardokkal. Csak onnan tudhatják meg jelöltek, hogy nem élő, hogy érzik a szagát. Terra elcsúszik egy vértócsán, amiből hirtelen két tőr lövell ki, megsebezve Harukot és Dereket, Roxanne az egyetlen, aki megláthatja a vérszolga mögött lévő földbe szúrt kardot. De csak együttes erővel tudják "legyőzni" az első vérszolgát. Ha ez megvan, akkor tovább sétálva a mennyezetről vér csöpög rájuk. A sötétből Fawn hangja szűrődik feléjük, amint kimondja az igét. Minden jelöltből előtörnek a vércsápok, MÁSODIK SZINTŰ CSAPDA. Amíg a professzor meg nem jelenik addig megpróbálhatnak kiszabadulni a diákok, de az nagyon fájdalmas.

//Bocsánat a megkésett reagért, kicsit szétestem lelkileg, de ezt ti is tudjátok. Mindenkitől egy-egy postot várok, csapatmunkában kell dolgozzatok. Most felállítunk egy sorrendet, de csak erre az időre, a második szintű csapdáról olvashattok a "kék" felirat megnyitásával. Sorrend: Roxanne, Terra, Haruko, Derek//

Talán fél órája ücsöröghettünk a földön, amikor úgy éreztem, ideje ovább menni. Még a hadakozás közben vettem észre azt a kis átjárót, amin most áthaladtunk, bár komoly szívfájdalom, hogy a mutatós kardot ott kellett hagynom; de túl nehéz s kitudja, meddig kellett volna még cipelnem.
Kisebb séta következett, majd belebotlottunk a többiekbe. Hihetetlenül megnyugtató volt, hogy ők is élnek, lélegzenek.
- Minden rendben? - kérdeztem pihegve. R*hadtul elcsigázott voltam, lelki és fizikai erőmnek csupán halvány emlékét éreztem magamban, de muszáj volt menni. A levegő penetránsan büdös, a hideg, nedves faltól pedig mindig kiráz a firlifrász, amikor véletlenül hozzásúrlódik a kezem a szűk járatban. Derek halad elől, mellette/mögötte Haru - akinek a nevét a beszélegtésük mondatfoszlányaiból csípem el -, Terra és én pedig tőlük kissé lemaradva bandukolunk. Csak néha váltunk egy-egy szenvedő pillantást, látom rajta, hogy mocskosul el van fáradva ő is és hogy erőteljesen rágódik valamin. Én bámulok ki a fejemből, próbálom megemészteni ezt az egészet, néha perifériámba ötlik egy-két furcsa objektum. Olyan, mintha vörösen izzó LED-ek lennének... Valószínű inkább, hogy szempárok. Nüxre, figyelnek minket... - fut át fáradtságtól eltompult agyamon a felismerés, amit jeges rémület követ.
- Nézd! - súgom halkan Terrának, majd a vörös pontok felé intek, de azok eltűnnek. A lány értetlenül néz rám.
- Mindegy. - legyintek, majd folytatom: - Csak nézd a falakat, figyelnek minket... - suttogok továbbra is.
A többiek megállnak, papírzizegést hallok. Sietősre fogom lépteimet, Haru egy darab papírt nyom a kezembe. Gyorsan átfutom a sorokat. Ahaaa... Szóval sötételfek. Töprengeni kezdek - mi van, ha ez az egész csak egy flashback, a Londonban betermelt LSD-cseppek utóhatása, egy nagyon intenzív hallucináció? - de elvetem az ötletet. Ennyire akkor se lehet intenzív.
- Legalább most már tudom, mi volt az a sok vörösen izzó pont. - dünnyögöm, miután elolvastam. Lássuk csak: gyorsak, ügyesek, taktikásak, suttyók, nem szólóznak, egoisták, kegyetlenek. Ez így összegezve definiálja a legyőzhetetlenség fogalmát. Hurrá. A prof biztosra megy. Ha az előbb nem is sikerült minket kinyírnia, most biztos feldobjuk a bakancsot. És még pesszimista se voltam.
A töprengésből Gollamosan sziszegő sötételfek rontanak ránk. Az első sokkomból ébredezem még csak, így egyikük túl közel kerül hozzám. Bár a combomba döfnie a kését nem sikerül, mert elugrok, mélyen végigszántja a bőrt. Felnyüszítetek fájdalomtól, majd azzal a dühödt lendülettel rúgok feléje bitang nagy hévvel, ám a drow túl gyors, centikkel az arca előtt suhan el a lábam.
- P*csába... - dühöngök halkan. A combomból, bár csak a bőr szakadt fel, ömlik a vér. Zsepit kotorok elő a táskámból, hogy rászorítsam a sebre, de annyit ér, mint halottnak a csók. Szerencsére további harcra nem kerül sor, a drow-k elpucolnak.
- Miért menekülnek? - kérdezem, bár alig érthetően, mert nagyon igyekszem elfojtani a sírást. Az előbb simán kibőghettem volna magam, akkor bezzeg egy könnyem se volt. Megfordul a fejemben, hogy mint a horrorokban oly sokszor, a sötételfek talán azért léptek le, mert megérezték egy náluk is veszélyesebb teremtmény közeledését; a teóriát ellenőrizendő, hátrapillantok, de semmit sem látok.
- Megvagytok? - nézek végig rajtuk, de csak Terrán látok egy apróbb sérülést, Haru és Derek alakja beleolvad a félhomályba, ezért nem tudom eldönteni, hogy megsérültek-e. Egy falra írt feliratot böngésznek. Még így, háromnegyed részt holtan is furdall a kíváncsiság, úgyhogy odasántikálok, de utólag megbánom.
- K*rva jó. - dünnyögök félhangosan a szövegre reagálva.
Újabb séta, éles balkanyar és... a következő ellenfél. Már meg sem lepődöm a humanoidokra alig hasonlító akármin, de a hullaszag felkavarja a gyomrom. Nem tudom, hogy a számat tapasszam-e be rókázhatnék miatt, vagy a combomra szorítsam inkább a zsebkendőt, hogy maradjon üres kezem, de tűnődésre nincs idő; Terra eltaknyol, Dereket és Harut tőr találja el, egyedül én maradok épségben - vagy inkább egyedül én nem szenvedek további sérülést - így szúrom ki a sz*rrá mutálódott csernobili temető-szökevény mögött a kardot. Agyam egyből terveket kezd kidolgozni, de egyik se használható. Túlságosan le vagyok gyengülve ahhoz, hogy szólozzak, így Dereknek és Terrának szólok:
- Próbáljátok meg lefoglalni ezt a lóf*szt valahogy, én meg elmászok a kardért. - csak reménykedem, hogy ez a hulladék nem érti, amit mondok. Mindeközben Haru is összeszedte magát és a segítségemre siet, így már dupla eséllyel indulunk a kardért. Sérült combom sem akadályoz annyira, immár a hátam mögül hallom a dulakodást, felszisszenéseket, kiáltásokat - féltem Terrát, bár jóformán nem is ismerem; már csak néhány méter választana el tőle, de a zombi-szerzetnek koppan, min ügyködünk és rám - lévén én vagyok jobban leh*rélve - veti magát.
- Siess! - ordítok Harunak kétségbe esve, mert bár intenzív ficánkolásom, vergődésem megnehezíti a nyomoronc dolgát, hajszálra vagyok csak attól, hogy leszúrjon. Derek siet a segítségemre, hátrafogja a zombi karjait, így az időközben visszaérkező Haru egy határozott mozdulattal leszúrja azt. Mintha karddal a kezében született volna... - fut át az agyamon a teljesen lényegtelen gondolat. Már nem háromnegyed részt vagyok halott, hanem 99%-ban; egész testemben reszketve kecmergek fel a földről, karok nyúlnak értem, hogy felsegítsenek.
- Köszi. - mondom a nyüszítés, sírás, vacogás, pánikolás és kimerültség különös egyvelegével. Azt már nem fogom föl, hogy ki, de érzem, ahogy belém karol, ezzel kissé gyorsítva a menetet, hisz' már alig állok a lábamon. Séta közben próbálom összeszedni magam egy kicsit, mert érzem, hogy így szétesve nagyon hátráltatom őket.
Elered az eső. Eső?! - döbbenek meg, majd megérzem a szagot is. Ez vér; de nem olyan isteni illatú, mint Cassie-é, hanem gyomorforgató. A prof hangját hallani a távolból, ahogy érthetetlen szavakat motyog, a rám hullott cseppekből pedig apró, vörös indák nőnek, hozzáláncolva a falhoz.
- Hát mi a f*sz ez?! - nyögök fel, amikor szabadulási kísérletem kudarcba fullad. A letépett indák felszakítják a bőröm és újabb karok nőnek kifelé, immár teljesen befonva. Hallom a többiek kétségbe esett nyögéseit is és kezdem megérteni az öngyilkosokat is. Immár csak halni vágyom, ez nekem túl sok!

Miután úgy éreztem, teljesen kisírtam magam, a gyomrom is épen és üresen hagytam, illetve zsibbadó fejfájással és idegesítő csuklással gazdagodtam elhullajtott könnyeim miatt, vettem egy nagy levegőt, összeszedtem magam és felálltam.
- Bocsi én... nem szoktam sírni - próbáltam erősnek tűnni, de a gombóc újra a torkomba gyűlt. Félő volt, ismét eltörik a mécses, de megtöröltem az arcom és az orrom a pulcsim (másik) ujjával, megráztam magam és rövidesen követtem Roxanne-t a járat felé. Nem voltam rest a táskámból kidobni a súlyos buzogányt - oké, fegyver és oké, mutatós, de azt hiszem mikor az a valami a falra kent, porrá zúzta a veséimet - és mikor a lány azt mondta "Köszönöm", szinte már gúnyosan horkantam fel.
- Mégis mit? Nekem kéne megköszönnöm. Ha te nem vagy, én már... annyira bátor voltál! - mondtam őszinte csodálattal, majd leszegtem a fejem és inkább a lábaim és az utat néztem tovább, ahogy a folyosón haladtunk. Nyugodj meg Terra, mindjárt vége. Mindjárt hazamehetsz az Éjszaka Házába, ezzel nyugtatgattam magam. Rövidesen a másik két jelölttel is összetalálkoztunk, akik még egész mutatósak voltak, már hozzám és Rox-hoz képest. De leginkább hozzám, úgy éreztem. Legalább illettem ehhez a mocskos barlangi díszlethez...
Rox hirtelen oldalba bök, amitől kissé megijedek, hiszen nem számítottam rá. Valamit mutatni akart, abba az irányba néztem, de semmit nem láttam. Felvontam a szemöldököm. Csúnyán beüthette a fejét.
- De nincs ott semm... - kezdtem suttogva, de ekkor a szavamba vágott, hogy figyeljek. Á, oké... értem... újabb szörnyikék. Remek. Talán mégsem lesz olyan sima ez a hazaút.

Figyeltem én, de mindhiába, egyre inkább kezdtem kételkedni Rox józanságában, mikor papírzizegés hangja ütötte meg a fülem. Felvettem egyet, majd villámgyorsan végigfutottam a sorokat. Rengeteget olvastam, így akár expressz módon is képes volt rögzíteni az agyam a betűket és összerakni a szavakban rejlő értelmet - amint eljutott a tudatomig mindez, azonnal körbenéztem, de még mindig nem láttam a vörösen izzó pontokat. Most már viszont egy cseppet sem kételkedtem Roxanne-ban.
Ocsúdni sem volt időm, olyan gyorsan hallottam meg a csatakiáltásokat, a hideg penge pedig megvágta a bal karom, egész könyéktől közel a csuklómig. Szép kis seb volt, bár inkább csak felületes, de elég volt ahhoz hogy azonnal magamhoz szorítsam és a földre vessem magam. Talán ha halottnak tettetem magam... magzatpózba kuporodtam és megbújtam a fal mellett, próbáltam szemmel követni az eseményeket, de minden olyan gyorsan történt... nem volt tervem arra az eshetőségre, ha a vágáson kívül komolyabb sérülést is szeretnének okozni ezek a sötét elfek, netán megpróbálnak megölni... mindenesetre elszaladtak. Rox feltette a kérdést, ami az én fejemben is ott motoszkált, de én már meg sem próbáltam válaszolni rá, sőt még gondolkodni sem. Az egész annyira... hihetetlen volt...

Gyáva voltam, igazán gyáva, ugyanis csak akkor mertem felkelni, mikor már biztos volt, hogy elmúlt a veszély és tiszta a levegő. Akkor is csak azért, mert a három jelölt eltávolodott tőlem én pedig nem akartam egyedül maradni. Utánuk futottam, majd végigolvastam a falra írt szöveget.
- Mi a jó Fawn-nak abban, ha kegyetlenül halomra gyilkol minket? - fakadtam ki, majd dühömben a földön fekvő egyik szikladarab felé rúgtam, de elvétettem és a lendülettől s*ggreültem. EZT A SZERENCSÉTLENT! - legszívesebben magamra üvöltöttem volna. Felálltam, leporoltam magam, alig éreztem a testem a fájdalomtól és fáradtságtól, elgyötörtségtől. Rox viszont még roszabbul festett, ráadásul a lábát érte a vágás, így belé karoltam, hogy segítsek neki. Nehéz volt, leginkább talán azért, mert még a saját súlyom is alig bírtam vonszolni, de kitartottam. Ő se hagyott cserben engem, én sem fogom őt.

Tovább sétáltunk és észrevettem, hogy Rox a sebre szorított papírzsebkendőt teljesen átvérezte, így finoman elengedtem, majd a táskámban kezdtem túrni.
- Várj, adok másika... - mondtam, de a mondatot már sikítással fejeztem be, ugyanis elcsúsztam egy tócsán... egy vértócsán. Mi más lenne, mégis?! Már inkább azon lepődnék meg, ha normális helyre érnénk, ahol nincs vér, se szörnyek, se halál... de persze szörny itt is volt, meg két tőr, amely megsebezte Dereket és Harukót.
- Itt hány izé jut egy négyzetcentiméterre? - sikítottam, ahogy a kriptaszökevény felé pillantottam. Hullaszaga volt. Rox észrevett mögötte egy kardot, Haruko pedig a segítségére indult. Azt mondta, próbáljuk meg valahogy lefoglalni... mégis hogy? Odamentem, de jó két méterrel előtte megtorpantam. Most mit csináljak? Én ugyan hozzá nem érek... kezem még mindig a táska mélyén nyugtattam és kezembe akadt a Versace parfümöm, jobb híján, mivel gyorsan kellett cselekedni előkaptam, majd közelebb merészkedve igyekeztem a lény szemére - vagy annak helyére - célozni az illatos permettel. Ha mást nem is, legalább elérem, hogy ne legyen ilyen elviselhetetlenül büdös. De persze az egész semmit nem ért, jóformán hatással sem volt rá, legalábbis nekem nem úgy tűnt. Elindult Rox felé, de Derek szerencsére megmentette a lányt, Haruko pedig leszúrta a holt lényt. Roxhoz siettem, felsegítettem, legalább ennyivel legyek a hasznára, ha már másra nem vagyok jó, hogy cipelem. A parfümöm visszasüllyesztettem a táskámba, azt pedig mindkét pántján a vállamra vettem, majd segítettem odébb bicegni Roxanne-nak. Valami viszont a fejemre, tagjaimra, arcomra hullt - azonnal megéreztem. Ez vérszag. Messziről visszhangzó foszlányok, felismerhetetlen szavak, s a következő jelenetet alig tudom leírni... vérből és sötétségből font mágikus, erős csápok törtek ki a testemből és a falhoz láncoltak. Azonnal kapcsoltam és a többiekre szóltam.
- Ne próbáljátok letépni őket, hé, Rox, ne! Ha szabadulni próbáltok, újabbak nőnek és több lesz a seb. Minél több vért vesztetek, annál gyengébbek lesztek. Olvastam erről egy könyvtári könyvben, ugyan nem lett volna szabad, mert felső évfolyamos anyag, de én... - ekkor elhallgattam. Most mit locsogok itt? Ez nyilván a kutyát sem érdekli. A vércsápok szinte hernyóként bebáboztak és a falon lógtam - szerencsére nem fejjel lefelé. Azt nem tudnám elviselni, akkor én is szabadulnék minden áron, még ha több is lesz a seb. Nem tudtam, mit csináljunk... mi lesz most velünk?