Re: Romeo Costa - Valerie Richardson - Asaliah Imbecairwen egy alternatív világban

by **Asaliah Imbecairwen** Kedd Május 01, 2012 6:58 pm

Kezdtem úgy érezni magam, mintha diliházba csöppentem volna, először Valerie, aztán Romeo "megmentése". Mintha én lennék a világ megváltó. Rom még mond pár okosságot, mielőtt eldőlne szunyókálni, így csak Valerie-re kell összepontosítanom. Nem fogadja el a vérem, így csak csendben figyelem tovább. A lány beszélni kezd, mire felvonom a szemöldököm, találkozott a mamájával? Akkor nem sok időm volt... Még is sikerült visszahoznom. Óvatosan letöröltem a könnyeit az arcáról, és elgondolkodtam, több baja van, mint nekem... Belül üvöltöttem, és magamra parancsoltam, hogy ne kezdjek bele a hisztimbe. Barátnőm újra beszélni kezd, és lassan összefoglalja, hogy mikre emlékszik. Tudtam, hogy tőlem várja a megoldást, a választ, de nem tudtam hogyan kezdjek bele.
-Mizrael megszállta az elméd, nem tudom hogyan sikerült neki, talán mikor rám hangolódtál még kinn az erdőben. Aztán egyszer csak összeestél, és nagyon közel kerültél ahhoz, hogy elveszítselek.-motyogom, de ki nem mondanám azt a szót, hogy meghalni. Végig a szemeibe néztem, de a végén muszáj voltam elkapni a pillantásom, nem bírtam.
-Pihenj csak, megnézem a lovakat.-suttogom, és rámosolygok, majd gyorsan az emeletre szaladok, valami pokrócért. Találtam, kettőt is, így sétáltam le a földszintre, betakartam Valerie-t, majd Romeo-t is, végül kisétáltam a nappaliból, tudtam, hogy nem kéne, de kimentem a házból, gondolataimba merülve sétáltam a lovakig, majd nekidőltem Éjfélnek, hogy egy kis biztatást kapjak tőle. Sosem bocsátom meg magamnak azokat az érzéseket, amiket Romeo iránt érzek, képtelen lennék már máshogy élni, de most nagyon nagyon nem jó, hogy itt van ez a m0csadék érzelmesség. Eddig olyan rideg voltam, mindenkit el tudtam lökni magamtól, és nem engedtem közel soha senkit, ez voltam én, a nagy hercegnő... Most pedig egy koszos kis városban talál meg minden új érzés. Hihetetlen komolyan mondom.
~Még mindig nem állnál át az én oldalamra Asaliah?~Mizrael gonosz furmányos módon kezdett sugdosni a fülembe és lassan megéreztem a leheletét a nyakamon, fagyos, hátborzongató, és hívogató is volt egyben. Megrémültem, megpördültem a tengelyem körül, de senkit sem láttam. Hogy lehet ez?
~Légy az Éjszaka Hercegnője, és felejts el mindent, új érzéseket adhatok neked, kérned sem kell.~abban a pillanatban már éreztem is a változás szelét. Mintha egy minitornádó közepébe kerültem volna, ahonnan nincs kiút.
~Érzem, hogy te is ezt akarod, miért döntenél másképp? Arra a fiúra nem számíthatsz soha! Engedd át magad nekem!~lelkem mélyén tudtam, tudtam, hogy ez nagyon rossz, még is elkezdett húzni felé a szívem, a menekülés útja volt, és én ezt ki szerettem volna használni. Aztán valami apró felismerés jutott el a tudatomig.
-Romeo...-suttogom magam elé zavartan, abban a pillanatban megremegett a levegő körülöttem, és a kardom egyszer csak velem szemben "állt". Egyenesen célba vette a torkomat.
-Nem szegülhetsz ellen már túl sokáig Asaliah Hercegnő!-Mizrael újra alakot öltött előttem, elöntött a rettegés, és egy félelmetes sikoly szaladt ki a torkomon, a férfi ujjai a kardomra simultak, és precízen meglengette. A következő pillanatban minden előzetes ok nélkül elindultam felé, a szemeivel húzott magához, én pedig nem tudtam neki ellenállni. Magához ölelt, és keményen birtoklón megcsókolt, belém ültetve ezzel a sötétséget. Aztán a kard élét a hátamnak feszítette, és végigvágott vele. Felszisszentem, de csak halkan, hogy senki ne tudja szenvedésem okát, ellökött magától, majd ahogy újra megtaláltam az egyensúlyom mögém került, és térdre kényszerített, miközben a halálos fegyver a nyakam előtt táncolt kecsesen.
-Kíváncsi vagyok, hogy mennyire éles, mire képes ez a kard. Tudtad, hogy olyan ősi, mint amilyen én vagyok?-a fülembe suttogott, és veszélyesen közel emelte a kardot az arcomhoz.
-Nem tudtam, de így már értékesebb.-sziszegem, és szándékosan fordultam úgy, hogy az arcomba vájjon a kardom, rengetegszer vétettem már el vágást, tudtam, hogy mire képes. Mizrael hátraugrott, ezzel elrontva az esélyeit, hogy megöljön.
-Ne akarj elszakítani a barátaimtól, mert nagyon rosszul jársz!-felálltam, és felé léptem, majd kirúgtam a kardot a kezéből, ami tökéletesen a kezembe landolt. Arra viszont nem számítottam, hogy a kardomat percek alatt lemásolja, és már egy ugyan olyan van a kezében. Szemem megvillant, sötét múltam napfényre kívánt lépni, megidéztem a szellemet, és beküldtem a házba, hogy Valerie és Romeo biztonságban legyenek és aludjanak tovább. A madarak halkan dalolni kezdek, mikor az első csapások egymásra találtak, a hajnal vészesen közeledett, és vele együtt a napfelkelte. Én pedig már egyébként is fáradt voltam, de tudtam, hogy ha most nem figyelek, az az életembe kerülhet. Mizrael hangos kacagása vonta magára a figyelmem.
-Nézd, hogy milyen gyorsan lerombolható a védelem.-suttogta vészt jóslón, majd a hát felé intett, a láthatatlan burok, egy pillanatra láthatóvá vált, majd eltűnt.
-Ennyi, az a srác nem tudja, hogy mit hogyan használjon. Most pedig ha nem fogadsz szót, akkor a kis barátaidnak annyi, és nem fogod tudni őket megmenteni.-kotyogja közbe, és megindul felém. A nap ekkor bukkant fel a horizonton, én pedig elvétettem védést, a szemem bekönnyezett, és egy pillanat alatt nem láttam semmit. Mizrael pedig azonnal a húsomba mártotta a kardját. Egy sikítás, és elsötétült a világ, Mizrael kacagása még ott visszhangzott az elmémben, mikor megéreztem, hogy a nap eszeveszettül süt rám, és több helyen éreztem, hogy vérzek, a kardomat görcsösen szorongattam. Megpróbáltam árnyiékba húzódni, de mintha mozgásképtelenné váltam volna. Semmim nem adott tanúbizonyságot a működésre, mintha megbénultam volna. A nap egyre magasabbra hágott, és a fejem is hasogatni kezdett. Üvölteni szerettem volna, segítségért kiáltani, de csak egy halk suttogás hagyta el ajkamat. Lemondtam a megmenekülésről, és elgondolkodtam, hogy vajon meddig bírom még... Percekig feküdtem csendben lélegezve, és próbáltam erőt gyűjteni, hogy legalább a közeli árnyiékba húzódhassak. Aztán lassan megmozdítottam a lábam és elindultam előre, több órának tűnt, mire elértem az árnyékot, ott pedig arccal a porba sóhajtottam még egy utolsót, hogy Nüx mosolyát fogadva örök álomba zuhanjak.
~Lányom, ez nem volt bölcs döntés.~nyújtotta felém kezét az istennő, melyet bátran elfogadtam, és átléptem az élet halál küszöbét, miközben egy utolsó pillantást vetettem vérző testemre.
~Lehet, hogy így jobb lesz mindenkinek.~sírom el magam utoljára, és ahogy felidézem Romeo mosolyát csak még keservesebb zokogásba kezdek. Hiányozni fognak, de tudom, hogy megmenekültek, a szellem vigyázni fog rájuk, és örökre velük lesz, ez volt az utolsó kérésem tőle, hogy költözzön beléjük, és vezesse őket a helyes úton. De talán soha nem fogják megtudni...