Ian Wayne & Fawn Professzor

by **Fawn Professzor** Vas. Márc. 11, 2012 11:16 am

//Évekkel ez előtt//

Hűvös éjszaka volt, Fawn épp csak megérkezett az új iskolába, és már új csínybe adta a fejét. Tudta, hogy ez még azért maradt benne, mert Christopher így kitolt vele. Úgy érezte ennyi jár neki, megtorlásként, amiért Chris ilyen volt. Arra készült, hogy kiszökik, és még a jelét is elfelejti elrejteni. Az sem érdekelte, ha ezért most kicsapják. Kiosont a kapun, és elindult a város felé, meg akart halni, büntetni akarta volt tanárát, amiért ilyen kegyetlen volt vele. Ahogy elhaladt az első járókelő mellett az elkapta a karját, és berántotta az egyik sikátorba, csukja volt a fején, így Fawn nem láthatta az arcát. Aztán valami ismerőset vélt felfedezni a férfiban.
-Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ilyet fogsz tenni? Fawn nem teheted ezt. Menj vissza az iskolába, és ne gondolkozz.-suttogja az alak, és magához vonja a törékeny kis testét. Ismerős volt a hang, és a lányka megrémült, remegve kapaszkodott a férfi derekába, és nem hitt a szemének, hogy Chris itt van, és megint a nyomában jár. A kislány lassan eltolta magától a férfit, majd mélységes szánalommal megszólalt.
-Nem kell az aggodalma professzorom, megoldom a kis ügyeimet egyedül. Menjen csak oda, ahová száműzték.-motyogja fagyosan, és kiszakítja magát a férfi karjai közül, és futásnak ered. Nem érdekli, hogy utána indulnak, vagy sem, ő menekül. Pillanatokkal később egy újabb erős emberi falba csapódott, kibillent az egyensúlyából, és a földre csüccsent. Megdörzsölte a sejhaját, miközben felállt, és a férfi szemeibe nézett.
-Öhh Wayne Professzor...-kap a fejéhez, hogy legalább előle eltakarja a jelét, bár tudja, hogy semmi esélye, de hát... Most biztosan meg fogják büntetni.
-Épp magát kerestem, szükségem van a segítségére, valamit nem értek az anyagból.-csak úgy jött a hazugság az ajkaira, és nem érezte a neheztelést ez miatt. Bár, hogy mit fog, majd ezért kapni... Bele sem szeretne gondolni.
-Épp indultam vissza az iskolába, mikor észrevettem magát.-mentse még ami menthető, és egy kegyes füllentésnek úgy sem tudnak ellenállni a tanárok sem. Fawnnak jó agya van, és ezt már első órán meg is mutatta, tehát kicsit lehetnek vele is elnézők.

by Vendég Vas. Márc. 11, 2012 11:46 am

Rebecca csak nem hagyott nyugodni, ott kísértett lépten-nyomon. Bele fáradtam, hogy állandóan hiába menekülök előle. Megtanultam kizárni magamból nemrég elhunyt feleségem suttogásait.
Sidney külvárosa kihalt volt, főleg ez a negyed. Bár nem járhattam messze az iskolától, egy jelölttel sem futottam össze. Elmosolyodva gondoltam arra, hogy valószínüleg nem ment kárba legutóbbi órám, melyen a láthatatlanságot tanítottam nekik.
Christinet rábíztam Mrs. Blanchard-ra. Azt hiszem ez a nő volt Rebecca életében az egyetlen jó döntése. Bár vámpír volt, jó pár száz éves, lányomat úgy szerette, mintha a sajátja lenne, s a kis törékeny, alig 10 éves pöttömömnek is anyja helyett anyja volt. Igyekeztem minél többet látogatni Christinet, s reméltem Nüx egy szép napon őt is a gyermekei közé fogadja, mert hogy a 400 évem alatt 3 feleségem hagyott magamra, az hagyján, de 4-dik, s egyben legkedvesebb gyermekem halálát nem bírtam volna elviselni.
És akkor rohant belém valaki. És nem is akárki, éles eszű, csínytalan, újdonsűlt mentoráltam.
- Neked is jó estét, Fawn! - mondtam és segítettem az ütközéstől földre kerülő lánykának felállni.
- Oh! Az anyagból... értem! Nos hát, ez esetben nagy szerencséd van, hogy éppen belém botlottál és nem Christopher professzorba! - mondtam célzásképpen. Nem törődve mentoráltam meglepett arcával, nyugodt léptekkel folytattam az utamat. Nem kértem, hanem elvártam, hogy kövessen.
Sóhalytottam egy nagyot.
- Vámpír vagyok, több, mint 400 éves! Kérlek ne próbálj meg túljárni az eszemen, mert te jársz roszabbúl! Nem szeretem, ha a diákjaim hazudoznak, főleg akkor, ha az illető még a mentoráltam is. Én felelek érted! - mondtam, de nem néztem hátra, hogy ott van-e még.

by **Fawn Professzor** Vas. Márc. 11, 2012 5:51 pm

A professzor segített neki felállni, így kicsit könnyebben viselte, hogy hazudnia kell, szinte azonnal. Bár már megtanulta, hogy nem jó ez így, de akkor is. A célzást igyekezett kiverni a fejéből, de riadt arcot vágott, menekülni vágyott a múlt elől, és jobbnak látta, ha nem feszegetik, de persze mentora mindenről tudott.
-Öhm...-nem jöttek a szavak az ajkára, és úgy érezte, hogy képtelen lenne most bármit is kinyögni. Ian tovább sétált, így a kislány hang nélkül követte. Baklövést követett el, nem tudta, hogy mentora is kinn tölti a falakon kívül az idejét, és azt végképp nem vette számba, hogy találkozik is vele. Aztán újra meghallotta mentora hangját, és elszégyelte magát.
-Ne haragudjon Professzor, csak... meg akarok szabadulni egy régi emléktől, és nem tudom mi lenne a legjobb módja.-suttogja elveszetten.
-Wayne Professzor, mondja mit tehetnék az ellen, hogy ne botoljak lépten-nyomon a múltamba? Fáj, és nagyon rosszul esik... Ki akarom égetni magamból. Nincs erre valamilyen varázslat?-kérdezi reménykedve, és fejét felemelve a férfi mellé lép.
-Kérem segítsen.-néz a szemeibe.

by Vendég Kedd Márc. 13, 2012 3:30 pm

Éreztem, hogy Fawn a hátamnál sétált, s csupán csak egy mosolyt csalt az arcomra megdöbbentségével. További magyarázkodásai elkerülése végett felemeltem a kezemet, hogy nem kell a mellébeszélés. Aztén olyat kért, ami hatására megálltam és hátat fordítottam, hogy szemben legyek mentoráltammal. Elveszetten nézett a szemembe.
- Fawn! - kezdtem inkább, mint apa, s nem mint tanár. - A múlttól nem lehet megszabadulni! Ami megtörtént azt nem lehet eltötölni, még varázslattal sem! A múlton túl kell lépni, együtt kell élni vele. - mondtam nyugodtan. - Nekem is történtek az évszázadaim során olyan esetek, amiket megtettem, mert így volt mindenki számára a legjobb, hiába is fájt nekem. És én is szerettem olyat, akit nem kellett volna, sajnos! - mondtam és megfordúlva tovább baktattam.
- Hidd el, bármennyire is szeretnék nem tudok segíteni rajtad, csupán csak annyit, hogy melletted állok és lelki támaszt nyújtok a nehéz pillanataidban! - mosolyodtam el és átkaroltam a vállát.
- Gyere, mutatok neked valamit! - vezettem a már láthatáron lévő suli kapuja felé. Talán könnyebb lesz neki feldolgozni a múltját, ha megismerhet egy hasonlóan balsorsu másikat.

by **Fawn Professzor** Szer. Márc. 14, 2012 10:55 am

Fawn csendben, meggyötört arccal nézte, és hallgatta végig mentorát. Nem tudott együtt élni a múltjával, minden áron meg akart tőle szabadulni, és nem tudott hinni a vámpírnak. Csak megrázta a fejét, miközben szemeit mardosni kezdték a könnyek. Hagyta, hogy mentora átkarolja, és vezetni kezdje az iskola felé, de inkább nem szólalt meg. Úgy érezte képtelen lenne bármit is mondani, most, hogy így rájött, tényleg nem tehet semmit. Ahogy beléptek az iskola kapuján valami motoszkálni kezdett a kislány fejében.
-És olyan sincs, amivel csak egy időre kitöröljük a fájó perceket? Kérem Professzor... Szükségem van rá. Én nem tudok így élni.-válik kétségbe esetté a hangja, ahogy végignéz az udvaron, ahol önfeledten elszórakoznak a társai. Nem akart arról tudomást venni, hogy bizonyára ő az egyetlen jelölt, akit ekkora súly cipelésére teremtettek. Újra, és újra felrémlett előtte Christopher arca. Üldözte, és nem hagyta nyugton.
-Tulajdonképpen mit is szeretne mutatni?-kérdez rá szomorúan, miközben kicsit eltávolodik a férfitól. Lassan elgondolkodik, és úgy dönt talán sikerülni fog együtt élni azzal a tudattal, hogy nem tudja kiölni magából Christopher iránti érzéseit.
-Ha meghalnék, ugye nem éreznék már semmit?-teszi fel a következő kérdést bajt jóslón, és mentora tekintetébe fúrja a sajátját. Néha előfordul, hogy azt képzeli ez a legegyszerűbb dolog. Egyszer már majdnem sikerült átlépnie a túl világra, de akkor bukkant fel a mentora, és kiszakította az önsajnálat mocsarából. Azóta nem hozta fel ezt a témát, most viszont újra elgondolkodott rajta, hogy lehet jobb lenne így neki.
-Nehéz úgy józanul gondolkodni, hogy minden pillanatban attól rettegek, hogy utol ér a múltam, ami miatt menekülni kényszeredek. Mielőtt a Professzorral találkoztam, egy ismerős talált rám. Egyébként bocsánat, hogy csak úgy magába ütköztem, igazán nem volt szándékos.-motyogja a lány, miközben tovább figyeli a vámpír vonásait.

by Vendég Szer. Márc. 14, 2012 4:36 pm

Fawn nem ellenkezett, velem tartott.
- Van olyan varázslat, de ha visszakapod az emlékeidet fájóbb lesz, mint valaha! - magyaráztam. Végül is nem hazudtam olyan nagyot, amit mondtam az mind igaz volt, csak volt még valami amit nem említettem meg. Ez a varázslat veszélyes az alanyra nézve. Okozhat végleges amnéziát, s esetenként halált is.
Mentoráltam agytekervényei lassan lassan belefulladtak az önsajnálat tengrébe.
- A halál nem megoldás! - jelentettem ki. - Legalább is ebben az esetben nem az! És másban sem. Az ilyen lelkek sohasem tudnak megnyugodni! És emlékeznek. Azonban a halálból már nincs menekvés! Ott sem bújhatsz el a múltad elől! - próbálkoztam kiűzni a válaszlehetőségei közül az öngyilkosság gondolatát. Nekem is életem során már annyiszor megfordult a fejembe a gondolat, hogy könyebb lenne a másvilágon! De mindig rájöttem, hogy ez csupán egy emberi félreértés. A halál után sem buli az élet!
- Semmi baj, Fawn! Túléltem én már keményebb ütközeteket is! - kacsintottam a lányra.
Végre beértünk az iskolába felvezettem a szobámba és előkotorásztam a réges régi naplómat. Bár személyes volt, a jelenlétemben engedélyt adtam a lapozgatására.
- Ez az én múltam! Semmivel sem könyebb, mint bármelyikünké! Mindenkinek meg van a maga keresztje és mindenki azt hiszi övé a legnehezebb! - mondtam és elővettem egy fényképet.
- Ez a harmadik feleségem képe! - adtam kezébe a fotót, amely fájdalmas emlékeket idézett fel bennem. - Rebecca!
- Ő a második feleségem! Amali a kisfiammal! - adtam át egy festményt Fawn-nak. A lelkem elszorult, ha eszembe jutott, hogy gyermekeimet nem láthattam felnőni.
- És még van valaki! Az első feleségem, bár ő csupán pár napig volt az, mert megjelöltek és elkergettek otthonról. Akkoriban ezt bűnnek tartották. Azt mondták a sátán fia vagyok! - emlékeztem vissza. - De ő hitt bennem. A neve Elisabeth! Sajnos rendes festményem nem maradt róla! De csodaszép nő volt! - mondtam mosolyogva. Fájdalom járta át a lelkemet. Ezekre emlékezni nem volt könnyű.
- Tessék olvass bele! - mondtam és a kezébe nyomtam a bőrkötétes, megsárgult lapú naplót. - Csak bátran! - mosolyogtam mentoráltamra.

by Ajánlott tartalom

Ian Wayne & Fawn Professzor

Ian Wayne & Fawn Professzor

Re: Ian Wayne & Fawn Professzor

Re: Ian Wayne & Fawn Professzor

Re: Ian Wayne & Fawn Professzor

Re: Ian Wayne & Fawn Professzor

Re: Ian Wayne & Fawn Professzor

Re: Ian Wayne & Fawn Professzor

Re: Ian Wayne & Fawn Professzor