Loranys rejtekhelye

Elkerekedett tekintettel figyelem ahogy befészkeli magát az ágynak nevezett matracba és úgy hallgatja figyelmesen mondandómat. Mondandómat Nate-ről és a srácról, aki talán nem is ember volt. Nos nem tudom mi lelt, hogy egy könyörgő szó nélkül kiböktem az egészet, de egyedül nem bírom ezt a terhet. Valakivel muszáj megosztanom, muszáj tudnom, hogy valaki mellettem áll így is. Kell valaki aki a józanság talaján tart, mert hamar a másik oldalra billenhetek. Tudom, túl erős bennem a vágy a gonosz, vágy az uralkodásra, arra hogy a magam ura legyek.
-Csak ennyi? Csak ennyit tudsz mondani ezek után?- ugrok fel dühösen. -"Ez nem nagyon jó!" Tudod kicsit többet vártam, mint egy ilyen mondat.- veszek egy mély lélegzetet, hogy lenyugodjak.
-Tyler belefáradtam, hogy mindig választanom kell! Egész életem arról szólt, mióta megszülettem. Miért kell mindig választani, aztán meg szenvedni, hogy talán máshogy is lehet. Igaz, hogy Fawn jóval idősebb mint én. De neki nincs meg a földdel való képessége, és én fel használhatom ellene. Tök mindegy, hogy mellette vagyok, vagy szembeszállok vele. Tudod miért?- teszem fel neki a legegyszerűbb kérdést a világon, de mielőtt válaszolhatott volna megelőztem.
-Mert ha nem vagyok mellette majd üldözni fog, de ha mellette vagyok, akkor is csak azért akar maga mellett tartani mert Nüxtől kaptam ezt a képességet és mert én vagyok az első akit feltámasztott. Szerinted melyik érné meg jobban?- ülök le mellé, fogom meg csoki kezeit, tekintetemből aggodalom sugárzik.
-Várj van egy kitűnő ötletem, mi lenne ha megkeresném ezt a tagot és megpróbálnék közelebb férkőzni hozzá, elcsábítani vagy ilyesmi és anélkül kideríteném, hogy Fawn tudna rólad, vagy rólam, mármint, hogy ezt tervezzük, és ha eléggé közel kerülök a sráchoz talán másban is segítene nekünk?- gondolkodok hangosan, de valahogy elmaradt az üdv rivalgás, Tylernek tuti nem tetszik, már látom előre. De minden fűszálba meg kell kapaszkodnunk!

Persze, háborogni azt tud...
- Hó, azért van különbség a nem nagyon jó és a nagyon nem jó között! Egy kis szövegértés, Lora, figyelj oda! - ugrottam fel vele egy időben. Idegesítő, ha kiforgatják a szavaidat. Főleg, ha még nem is végeztem a mondandómmal...
Értetlenül csóválva fejem, egyre inkább dühbe gurulva, fél szemöldökömet szarkasztikus-cinikus módon felhúzva hallgattam, néha bele-belehorkantva a sok nonsense dolog közepette.
- Lora, kapjál már észbe! 18 vagy, kell hogy legyen egy kis agyad! Legalább egy kicsi, hogy felfogd, hogy pont erről szól az élet. Szerinted másnak soha a büdös életben nem kellet még választania?! Mindenkinek előre kitaposott útja van, csak neked nem?! Szállj le arról a vöröslő magas lóról és nézz körül egy kicsit. És ne csak magad körül, hanem magadban is. Ennyire önző volnál? Nem vagy képes megtenni semmit másért? - zúdítom rá mennydörögve elégedetlenkedő, megbotránkoztatóan őszinte kérdéshadamat. Zihálva nézek vele farkasszemet, majd letelepedek és higgadtabban folytatom: - Fawn meg... Miért jó, ha mellette vagy? Semmiben. Miért szegülj szembe vele? Mert ha lenyomod akkor annyi, puff, nem kell tovább sanyargatnod magad egy vén p!csa mellett. - játszottam rövid kérdezz-feleleket magammal a tisztánlátás érdekében. - Ráadásul Nüx erősebb szövetséges, mint egy vámpír, vagy egy ismeretlen, hátborzongató fickó. És nem utolsó sorban... ha Fawn-al vagy, akkor ellenem vagy. - zártam le hipotézisemet hidegrázóan baljós hangon. Magam is meglepődtem a tökéletes színészi játékon és a sok bölcsességen. Nem vagyok én észkombájn, ezt mindenki tudja. Talán Nüx próbál rajtam keresztül hatni rá.
Újabb ostobaságán csak megráztam fejem. Kimondanom se kellett, mekkora ostobaságnak tartom "kitűnő" ötletét.

Meglepődve állok a dühös Tyler előtt, ő nem szokta így öhm felkapni a vizet. Vagy így reagálni, pár percig csak hápogok, mint egy kacsa.
-Tök mindegy, a nem nagyon jó és a nagyon rossz is rossz. Tök mindegy kicsit vagy nagyon, ha valami rossz akkor rossz.- válaszolom neki én is ugyan olyan dühödten. Fáradtan ülök le a matracra, ez így nem jó. Így nem fogunk haladni, őt mondd valamit én meg mást. A következő percben viszont ugyan úgy rám önti haragja folytatását. Megilletődve, tátott szájjal hallgatom őt. Majd szólásra nyitom számat, de nem jön rajta ki egy hang sem, így újból megpróbálkozok vele.
-Tyl...- köszörülöm meg a torkom, majd sokkal határozottan folytatom,- Tyler. Félreértettél, én nem erre gondoltam. vagyis nem olyan szempontból. Nem vagyok önző, világos?!-pattanok fel villámgyorsan elé, majd a következő pillanatban megfogom a pólójánál fogva és a felemelem, a falnak nyomva nézzek vele farkasszemet.
-Egyáltalán nem vagyok önző,- villan dühösen és vörösen tekintetem,- egész életemben másokra gondoltam, azelőtt is mielőtt megjelöltek volna és utána is. Vagy szerinted miért, kiért kéne kiállnom, harcolnom? A meghalt nagyszüleimért? Vagy talán az unokatesóm, vagy a kedves exszerelmemért? Aki bár a szeme előtt haltam meg és támadtam fel, mégis le se szarta az egészet. Nem érdekelte hogy szenvedek, hogy ki tudd a halálomról, mert ennyire önző! Nos talán érte kéne harcolnom?!- nézzek mélyen a szemeibe. De a következő mondata lehűt, ő az egyetlen aki mellettem áll/állt valaha, így leengedem, de nem engedem, hogy arrébb sétáljon.
-Nem akarok egy vén p!cs@mögött állni őt vezényelve!-kiáltok fel harciasan, majd újabb levegővétel,- DE, ha ellenszegülök vele sem lehetek a magam ura. Ha ő nem akar majd csupán azért kinyírni, mert ellent mertem mondani neki, akkor ott van az a tag aki mellé állt, aki miatt elhagyta Nüxöt, harmadszor, Nüx sem fog vissza fogadni, vagy befogadni, ahhoz, hogy újra tiszta legyek, meg kell szabadulnom gyilkos vágyaimtól. Ami elég ne...- merülök egyre jobban a mondandómba, azt akarom megértse, megértsen., legalább ő.
Utolsó mondatát hallva vöröslő könnycsepp buggyant ki szememből, azonnal letörten, gyengülve kapaszkodtam a nyakába.
-Nee, Tyler kérlek, bármit csak ezt ne! Legalább téged nem akarlak elveszíteni. Egyedül te vagy a világosság, a biztos pont, út a jó felé. Téged nem akarlak elveszíteni, akkor inkább meghalok. Te vagy a legfontosabb a számomra,- zokogtam egyre hangosabban, egyre szorosabban öleltem magamhoz. Ha őt elveszteném, akkor a jót veszteném el magamból...

Hangja el-elcsuklott, hatással volt rá fejmosásom. Na igen, nem csodálkozok, természetem lobbanékony lett, tekintélyt parancsolóan tudok kiállni magamért. Pont ő, a kis Lor ne rettenjen meg legalább egy pillanatra? Azonban amilyen gyorsan megszeppent a régi szőkeség, olyan sebesen kapta fel a vizet a bestia. Pólóm nyakánál fogva passzírozta fel súlyos testemet a falra, játszi könnyedséggel megtartva.
- Önző tudsz lenni, rettenetesen csak magadra tudsz fókuszálni olykor! - őrjöngök karmai közt kalimpálva. Lefejthetném magamról, de nem tudom kontrollálni azt a mérhetetlen erőt, amit kaptam. Inkább nem bántom... - Miért olyanokat hozol fel, akik cserben hagytak, eldobtak, vagy csupán akaratuk ellenére elszakadtak tőled? Mi van velem? Szerinted értem nem érné meg életben maradni, s jónak lenni? És Isa? Számít az életed! Legalább annyira, mint a sorsod, hogy ki leszel. - morgom vissza, mire leenged, s lerázom magamról nőies, ámde pokoli erővel bíró kezeit. Léhán leporoltam magam, majd újból szóra nyitottam szám: - Ha Fawn-t legyűrtük, akkor már csak fele annyi ellenség lesz. Ha ő vele is megbirkózunk, akkor kész. És... ha engem kérdezel, nem lettél Nüx kegyvesztettje. Akkor nem lenne képességed. És ha megküzdesz a vámpírral, talán szabadságot is nyersz. Hiszen a jó oldalon állnál és harcolnál. - vontam meg vállam a végén, ábrándos mosoly játszott arcomon, ahogy elképzeltem a tökéletes jövőt. Elérhetetlen utópia, vagy lehetséges megoldás?
Hirtelenjében nyakamba borult, szívszaggatóan zokogva. Ejha, ezt nem vártam. Úgy ingadozik a hangulata, hogy nem bírok lépést tartani vele.
- Mondtam mi a kritérium, Lor. Amíg egy oldalon vagyunk, nem kell aggódnod miattam. - simogattam hátát nyugtatóan, csitítgattam, majd kibontakoztam öleléséből. - Na de most eszeljünk ki valamit. Ha még mindig úgy áll az alku. - sandítottam hátra csibészesen.

Meglepődve pillantok fel rá a kijelentését hallva, nah jó, lehet ezzel az új élettel talán kicsit csak magamra gondolok, de mégis kire gondoljak? És tudtommal a gonoszsággal, sötétséggel, meg minden ehhez hasonló b@romsággal jár az önzőség is. Néha meglepődök rajta, ugyan akkor örülök is, hogy az Istennő megajándékozta őt eme képességekkel, talán így könnyen a maga ura tudd maradni, nem úgy mint én.- Fut át fejemen a keserű gondolat.
-Talán azért, mert csupán a z életem 90%-át ilyenek tették ki. Talán azért mert néha még mindig kislányos módon olyan dologban akarok hinni és remélni ami már rég megfulladt. Talán azért, mert az ember aki a világot jelentette neked egyszer csak... cserben hagy.- sóhajtok fel halkan amint lenyugodva elengedem.
-De ez nem ilyen egyszerű, és ott van a sok ha. Valamint nem szabad elfelejtkeznünk egy apró dologról. Tyler nem szállhatunk szembe az egész világgal ketten! Ahhoz kevesek vagyunk, hiába mellettünk Nüx, ők felnőtt vámpírok és ki tudja mik...- szorongatom még mindig nagyon erősen. Nem akarom elveszteni, legalább őt ne, abba belehalnék, az az életem naplementéjét, vagyis napfelkeltét jelentené.
Nagy nehezen kibontakozok az öleléséből, kézfejemmel letörlöm vöröslő könnyeimet, így elég groteszk látványt nyújthatok, arcomat vörös csíkok díszítik.
-De nem tudom meddig vagyok ezen az oldalon, meddig bírok ellenállni a kísértésnek, és érzem magamban, hogy csak ezután jön a neheze, mindkettőnk számára.- suttogom halkan, óvatosan pillantok fel rá.
-Aha, áll,- bólintok határozottan,- de nem hibázhatunk. Úgy kell csinálni, hogy élve megússzuk. Ameddig nem szükséges addig nem kell Fawn-nak tudnia, hogy tudsz rólam. Az az igazság, hogy még én sem tudom mi lett belőlem, de ha találkoznék a sráccal...-vetem fel újból óvatosan,- Tyler gondolj bele, ő sokkal jobban tudd mindent nálunk. Ha kiszedném az igazságot belőle, vagy csak egy-két dolgot, talán sikerülne összerakni a képletet és akkor már magabiztosabban szállhatunk szembe Fawn-nal. Vagy van más ötleted?- nézek rá hatalmas tekintettel.

Mielőtt Tyler akár ellenkezhetett volna vagy bármi más, megjelent Fawn. Először el sem hittem, hogy itt látom, miközben itt van Tyler. Oké Tylert biztonságba kell helyeznem, ez az első számú terv!Nüx kérlek add, hogy nem hallott vagy sejtett meg valamit a tervből, vagy akármiből. Tudom, hogy erős a kapocs közte és köztem, és le fogok bukni...
-Hello...- köszörülöm meg a torkom és védekezőn lépek Tyler elé. Na most légy okos, domokos. - Neem, ugyan hová gondol tanárnő?-nyomom meg erősen a tanárnő szót. Azt hiszem ebből hatalmas gond lesz, főleg, hogy nem tudhat rólam senki.
-Hát én nem hinném, hogy kéne,- hangom keményen cseng, farkas szemet nézek vele, de érzem, hogy gyakorolja rajtam hatását, így kénytelenül bólogatok.
-Öhm... mit akar?- lépek elé, úgy hogy Tylert takarjam. De végül is mitől is féle?!
-Nos nem tudom, hogy mit akar mondani, de jobb ha tudja nem félek magától. Nem veszek részt a világ megsemmisítő tervében sem, valamint lehet fel kéne keresnem a világ főpapnőjét...- nézek bele hideg tekintetébe keményen.
-Tudja,- két másodperc töredéke alatt előtte termek,- biztosan nagyon értékelnék azt amit velem művelt, amit tervezz, illetve azt, hogy egy diákját megbélyegezte.-azzal győzedelmesen pillantok fel rá, mint aki a markában tartja. És még büszke is vagyok magamra, nem köptem el Angelt.

Nos igazából csak össze vissza dumálok, mert nem tudom mit kéne tennem, Tylert meg kell védenem... valahogy. Magamat is, mert ha meghalok, végleg akkor nem védhetem meg. Valamint csak be kell bizonyítanom, hogy az Istennő is mellettünk van, remélem, Nüx ezt most hallod és nem hagysz cserben, mert az nem lenne méltó hozzád, hallod?!
-Nos,- viszonzom tekintetét,- nem, nem tanultam meg... vagyis várjon csak. De igen, de csak azt tisztelem, aki méltó rá. És maga, Miss Fawn még nem szolgált erre a cím, de van egy halvány tippem, hogy nem is fog.- fejezem be hideg hangon. Belülről remegek, mint egy nyárfa levél, de keménynek és bátornak tetettem magam. A bátor győzedelmeskedik, míg a gyenge meghal.
-Nem tudom mi okom lenne félni, hisz már egyszer meghaltam, és amit ezután kaptam az nem hinném, hogy megköszönhetném önnek.- fonom keresztbe a karom ahogy végig pillantok rajta. De amikor Tyler-ről beszél ajkamra fagy a szó... Ezt akarom elkerülni, ha neki baja esik akkor.... megölöm magam, ez bizonyos...
-Ha valami baja esik...- dühödten lépek elé vámpírgyorsasággal, de higgadt fejjel kell gondolkodnom, így veszek egy mély levegőt, és megpróbálok lenyugodni. Mikor Nate-re tereli a szót szemem apró csíkra szűkül össze, nem akarok róla beszélni, nem érdekel mi van vele.
-Sajnos, van egy rossz hírem, ő nem fájó pont a számomra. Ő meghalt a számomra, teljesen idegen,- vonok vállat semlegesen,- nem hinném, hogy miattam vagy értem tette volna. Ha akarja a saját kezemmel ölöm meg.- felelem neki higgadtan. igaz hazugság volt, de számomra akkor is meghalt, látszik mennyire érdekeltem eddig is, hurrá!
-Mondja, csak miért vagyok olyan fontos? Ott van Elle is. Őt még csak győzködni sem kell, alapból gonosz, és engem csak meg kéne ölnie. De még sem teszi meg, mert valamiért fontos vagyok a tervében.- gondolkodok hangosan ahogy Angel szavai jutnak eszembe.
A következő pillanatban hatalmas fájdalom lesz úrrá rajtam, akaratlanul kegyetlen sikoly hagyja el számat, majd fájjon simogatom kicsavart karomat.
Próbálok megszólalni, hogy ne bántsa, de nem bírok, csak a szememmel tudok könyörögni, hogy ne bántsa!
-Tudja mit!- kezd elegem lenni ebből a témából,- fogja fel végre, felőlem előttem vérezhet el, szúrhatja át szívét karóval, vagy akármi fájdalmat okozhat neki. Nem érdekel, egyszerűen csak lesz@rom!-ejtek ki ajkamon minden egyes szót lassan, tagoltan.
-Neee, kérem ne bántsa őt,- pislogok hatalmas tekintettel rá, nem akarom elveszteni az egyetlen barátomat, vagy jelöltet. Nüx kérlek segíts, ez a kegyetlen, gonosz nő nem lehet a te vámpírod, nem lehet a te helyettesed!
Próbálok hátrálni, arrébb sétálni, magamra vonni a figyelmét, de nem bírom!
-Megteszek bármit, csak.... csak ne bántsa őt, kérem!- de könyörgésem nem hat rá, kérlelhetetlen ahogy Tylert az égbe emeli...
Nee, nee, lehunyt tekintettel próbálok koncentrálni, Nüx segítségét kérni, majd hirtelen elönt a frissen ázott föld illata. Ez az! De még sosem gyakoroltam, ahogy egyre jobban koncentrálok a barlang falai elkezdenek remegni, mintha össze akarnának dőlni, mint egy kártya vár. Nem törődök semmivel, egyre jobban behunyom a szemem, míg végül találkozik Fawn képességével és annyi időre összecsap vele, míg Tyler le nem esik a matracra.
Kimerülten csúszok le a földre, ez túl sok volt, túl erős volt hozzám.
-Nem, nem táplálkozok belőle, bármit csak ezt ne!- szólalok meg halk, letört, gyenge hangon.
-Bármit meg teszek, csak... csak ezt ne kérem!- hajtom neki a fejem a hideg falnak. Sajnálkozva, szomorúan pillantok Tylerre, amiért nem sikerült legyőznöm őt.

Az események a fejtörően bonyolultból követhetetlenné avanzsáltak. Remek, oda a szellemi követőképességem. Le fogok maradni, mint a borravaló. S nem is lett ez másképp.
Egyik pillanatban még málészájúan bambulok Lor ócsároló ajkaira a másikban meg már a duplán nekrofil vámpír emelget játszi könnyedséggel. Zéró gravitáció. Még élveztem is volna, a cseppnyi űrkalandot, ha a lányok hangszíne nem lett volna fülsiketítően magas, hipnotikus tónusú, vagy rettegő. Egymás után. Fél percenként változtatva. Végül a fenyegető fennköltség, és a meghunyászkodás ütött ki a kavalkádból. Én meg tehetetlenül puffantam a matracba, ami kilehelte poros lelkét.
Végtére az információk tömkelege célba talált, s fel is fogta agyam, hogy csúnya, vérfürdőbe torkollni kívánó helyzet van kialakulóban. Kialakulóban... Előre haladva inkább. Ugyanis eme komor, borongós pillanatban az én kivéreztetésem volt napirenden. Nagyszerű, mintha Lor még nem falt volna belőlem eleget... Na de lényeg a lényeg, talpra billentettem magam egy sebes mozdulattal, s épp bezúztam volna a hárpia koponyáját, mikor láthatatlan lasszó ragadott meg, vetett lábaik elé, s ugyanolyan erősségű ujjak tekeregtek nyakam köré, mint gyilkos anakondák. Szemeim elkerekedtek, eluralkodott rajtam a páni félelem, s kapálózva kaptam elszorult torkomhoz, hogy lefejtsem az inda masszívságával rendelkező ujjakat. De sehol se voltak... Hörögve, zihálva kerestem Lora tekintetét, s unszoltam, kérleltem szemeimmel hogy vegye vérem. Mikor igent mondott, a szorítás enyhült, mire Nüxtől kapott erőmet bevetve viszonoztam Fawn kedvességét két, puszta kezemmel. Nem várt az ellentámadásra, szemei kidülledtek, mint a párját nászra hívó békának. Fulladj már meg, leheld ki minden gonoszsággal átitatott lelkedet!

Most mitévő legyek?- csak ehhez hasonló gondolatok keringenek a fejemben. Ha nem teszem amit kér Tylernek kampec, de ha megteszem vagy nem tudok ellenállni a vérének és csak porhüvely marad... Vagy a másik lehetőségre még csak gondolni sem tudok. Tágra nyílt tekintettel hallgatom, hogy mi lenne a következő parancsa... utasítása vagy mije. Okéé, tény és való, hogy legszívesebben Natet megölném, a saját kezemmel néha, de a szívem mélyén még mindig ott van a tüskéje, ami hiába szúr, de az ad erőt így inkább gyűlöljön, de maradjon ebben a világban.
-Mi van már olyan gyáva lett, hogy mással intézteti el a piszkos munkát?- nézek rá hideg tekintettel. Tudom, hogy nem szép dolog ennél jobban felhúzni, de mit tudd tenni? Engem nem fog bántani, szüksége van rám, ezt mindketten nagyon jól tudjuk.
Mielőtt bármit tehetnék újra előttem van Tyler, megvágott nyakkal. Visszaszívom a levegővételt, ami elzárja az édes illatát a vérének. De nem sokra megyek vele mikor a következő percben újra beveti a képességét. Vajon ha Nüx ezt látja, miért nem segít???
Villám gyorsan, vámpírsebességgel állok fel, határozott mozdulattal megfogom Tyler fejét, oldalra billentem, mielőtt belekóstolnék a gyönyör sötétségébe utolsó csepp gyűlöletemmel megfogadom, hogy ezért megfizet Fawn. Megerősödöm, és addig kínzom míg kegyelemért könyörög, akkor is majd még tovább fogom fokozni, míg ki nem leheli a lelkét.
Óvatosan elkezdem szívni Tyler nyakát, de két perc után elvesztem önuralmamat, egyik részem abba akarja hagyni, míg a másik tovább akarja, minden cseppjét, érzem, hogy Tyler egyre jobban gyengül, így hatalmas akaraterővel elengedem.
De még sem lett olyan gyenge mint gondolom, hiszen Fawn ellen támadásba lendül aminek az lesz a következmény, hogy Tyler törött csontokkal fekszik előtte. Először csak állok lefagyva, véres szájjal. Mit tegyek?? Valamit kell tennem!!!
-Tyler, jajj úr isten, Nüxre, mit csináljak???-térdelek mellette síró szemekkel.
-Kórház!-kiáltok fel győztesen, de nem jó, mindjárt feljön a nap.... A vérem... Igaz, hogy büdös, de talán erős, eléggé, hogy segítsen.
-Jajj, ez mind az én hibám...- cirógatom meg gyengéden csoki barna arcát, erőtlenül, kétségbeesve ülök mellette. Kéne valaki.... aki segít....

Lor még jobban elsápadt, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Az események forgatagában azonban csak halvány emlékképek villantak erős fénnyel, hangok visszhangoztak, zúgtak, csengtek füleimben, s fájdalom kínozta minden létező porcikámat. Sőt, olyan területeken sajogtam, amikről nem is tudtam, hogy létezik. S mindezek mellett csupán Lora, oh, drága Lora szellemszerű arca rekedt meg agyamban a földön fekve. Aggodalommal teli, rikító szemeiből sós cseppek hulltak alá arcomra, felperzselve azt. Minden levegővétel, érintés, fuvallat kín volt.
Hirtelen élesedett a fülemben idegeimen táncoló sípolás, majd elveszett. Felriadtam a csendre, a tisztaságra, s nyögve, lihegve cikázott szemem jobbra-balra.
- Hol van?! - ordítanám torkom szakadtából, de élettelennek éreztem magam, így nem produkáltam többet néma hörgésnél. Kezemet mozdítanám, de csontig hatol fájdalmam. Avagy onnan ered? Másik kezemmel törlöm meg verejtékező homlokomat, s mikor elemelem, némi vér tapad rá. - Mi történt?! Hova lett?! Mit tett velem?! - őrjöngtem, lényem egyre hektikusabbá vált. Egy elnyomott ordítás közepette felküzdöttem magam. - Valamit tennünk kell ellene. Nem nyerhet. Nem... - ziháltam, szüntelen szajkózva azt, aminek legkisebb gondomnak kellene lennie. De valamiért csak ez hajtotta szervezetemet. El kell kapni a r!bancot.

Még mindig hatalmas, vörösen, csillogó tekintettel bámulok az előttem heverő csokifiúra. Óh jajj, Nüx, mitévő legyek..? Mi a fészkes f3nét csináljak mégis? Tudom, hogy kéne tennem valamit, mondjuk... segítségért menni, vagy imádkozni Nüxhöz... vagy mit tudom én. ehelyett: csak ülök itt és sírok, mint valami hisztis p!cs@! Lehunyom a szemem! Most két választásom van: vagy itt bőgök, mint egy kispisis, vagy úgy viselkedek, mint akinek tényleg van valami képessége, és a gonosznak munkálkodik...-nem tudom miért ez a mondat olyan helyén való volt. Amiért bőven sikerült elszégyelnem magam...
-Nah jó, mit csináljak most? -teszem fel a költői kérdést....
Ekkor megszólalt, igaz alig hallható hangon, de ez is egy hang, ez is több a semminél, nem igaz?
-Elment, ne törödj vele, Tyler, nem fontos! Később beszélek majd vele,- simítok végig gyöngyöző arcán gyengéden. Jajj mit kell ilyenkor tenni? A nap is feljött, így esélytelen, hogy kijussak, vele vagy nélküle... Ekkor jött amire számítanom kellett volna. Az örjöngő hisztéria!
-Tyler nyugodj meg,- próbálom halkan lenyugtatni, de sivítozó hangja egyre idegessé tesz, é nem akarok ideges lenni, mert véletlenül keresek valami hajléktalant....
-Tyler, Tyler, nyugi...- próbálom tartani magam, de nem nyugszik meg....
-Na ide figyelj,- térdelek mellé vámpírsebességgel ahogy felküzdötte magát ülő helyzetbe.
-Először is elkapjuk, de ahhoz, hogy elkapjuk épp csontok kellenek, ahhoz, hogy épp legyél meg kell gyógyítani téged... Amit sajnos én nem tudok... hacsak nem a véremtől, de az azon kívül, hogy büdi tuti nem gyógyít csontot, max erőt add...- harapok bele idegesen alsó ajkamba, annyira szeretnék segíteni.... de hogyan?

Agyamban körvonalazódott sziluettje, szemeim előtt csak Fawn ördögi képe lebegett. El kell kapni. És Lor képtelen lesz rá egyedül. Meg kell védenem... Gondolatmenetemből vámpírképességei hoztak vissza. Igaza van, miket beszélek? Meg kell gyógyulnom. Földbe tiporva hogy hősködjek?
- Figyelj... Van egy ötletem. Egy emberben bízok meg, hívd fel, írj neki, ő majd segít eljutnom a megfelelő helyre. - lihegem, s azzal zsebemben lapuló telefonomra meredek jelzésértékűen. Lor kapcsol és cselekszik. Kisebb tapogatózás után előveszi az őskövület téglaphone-t. - Írd Norahnak, hogy jöjjön ide. - utasítom, valamiért a kemény hangnemet elhanyagolva. Pedig ha parancsokat osztogatok, akkor mindig a nem létező admirális szigorú éle hallatszik hangomban. Nyöszörögve feljebb csúszok és átkarolom a lányt. Hiába árad belőle látható bűzfelhő, állatias, én attól még szeretem, és egyelőre ő az egyetlen támaszom. Így hát átkaroltam s nekivetettem testem. Vérveszteségtől fáradt voltam, kezem, lábam úgy sajgott, mit még soha. Csak érjen ide Norah időben...

Én is elakarom kapni Fawn, de ahhoz, el kell hitetnem vele, hogy mellé álltam, hogy kiöltem minden jóságot magamhoz, hogy szembe szálljak, vagy szálljunk vele, többet meg kell tudnom rólam, vagyis erről a helyzetről. Van egy valaki aki többet tudd rólam, mint én.
Valamit tennem kell, de mit csináljak?? Gyógyító erővel még nem rendelkezem és azt hiszem nem is nagyon fogok...
Mint mindig Tylernek most is támadt valami mentőötlete, azt hiszem Fawn rossz jelöltet választott a világ megsemmisítésére, én béna vagyok, ő mindenben otthon van, még törött végtagokkal is. Nagy nehezen előhalászom a telefonját a zsebéből, és nézegetem pár percig. Majd Tylerre pislantok, nem helyezhetem magam előrébb, mint őt. Ő fontosabb...


" Gyere a vasútállomáson található alagútrendszerbe, Tyler bajban van... Lor."


Azzal, elküldtem az smst, majd könnyes szemmel pillantok Tylerre.
-Sajnálom, mindez az én hibám, ha tudnád, hogy élő halott lettem, most nem lennél itt. - szólalok meg fájdalomtól csöpögő hangon, ahogy feljebb tornássza magát.
-Ha szeretnéd... tudok adni vért, legalább erőssé tesz, és majd könnyebben gyógyulsz...- felelem neki, ahogy bele bújok ölelő karjaiba.
-Figyelj...-emelem fel hirtelen a fejem, ekkor nem tudom mi üt belém. Ajkam gyengéden hozzá érintem az övéhez, puhán, gyengéden. Mielőtt Tyler viszonozhatta volna elkapom a fejem...
-Sajnálom... nem tudom mi ütött belém...- felelek alig hallható hangon.

Természetesen önmagát ostorozza, mint mindig. Nem tehet róla, szerető személyiség, aranyból van a szíve. Csak kicsit megváltozott, ennyi. S erről se ő tehet.
- Ugyan Lor, ezt nem láthattuk előre. - nyugtatom, s még legyintek is, ha nem gyötörné karomat fájdalom. Össze fogom rosálni magam itt helyben. - Amúgy is, öntudatlanul csavarogtam erre. Fogalmam se volt hová tévedtem. - ecsetelem tovább az eseményeket. Még mindig tartom ahhoz magam, hogy valószínűleg Nüx vezérelt ide. Itt kellett lennem, el kellett ezt szenvednem, különben ki tudja mi esett volna itt meg?
Vére hallatán kissé elfintorodok.
- Nincs ínyemre, de ha kicsit felturbóz... na az nem árt. - adom be a derekam, mint egy félkegyelmű kislány. S ekkor... Szinte alig jutott el agyamig a tény, hogy megcsókolt. Nem ellenkeztem, nem is viszonoztam, csupán csak egy pillanatra lehunytam szemem és kiengedtem a tüdőmben rekedt levegőt. Elszakad és szabadkozni kezd. Mélyen hallgatok és dolgoztatom agytekervényeimet. - Azt hiszem mégse kellene az a kis vér. - változtatok elhatározásomon. Még az hiányzik, hogy megrészegüljek mindemellett... Ugyanakkor nem tudom túltenni magam a gondolaton, hogy jól esett. Ökör, féleszű, szerencsecsomag... Egy kis vér és leomlik a gátlás. Fellobban a vágy. Na most hagyd abba!

A kocsit az állomás parkolójában hagytam, és kétségbeesve keresni kezdtem az alagútrendszer bejáratát. Halántékom lüktetett, szívem a torkomban vert, és majd' kiköptem a tüdőm a lihegéstől és a levegő utáni kapkodástól. Szakítottunk bár, de attól még én... szeretem. Szeretem! Még nem tudom, hogy úgy is szeretem-e még, mint a lelkem másik felét, az én másik felemet, de szeretem! Végre bejutottam egy sötét, nyirkos folyosóra. Ritmusosan, monotonon csepegő víz hangja visszhangzott. Pár perc után nyögéseket és szipákolást hallottam. Felgyorsítottam lépteimet, végigtocsogtam a pár centis, koszos lében a folyosó végéig, majd betértem egy elágazásnál, és megláttam Tylert a földön ülve, karja és egyik lába eldeformálódva kissé, nyaka vérzik, Loranys pedig ülve tartja őt.
- Atyaég! Mi történt?! - kérdeztem jócskán leplezve kétségbeesésem és összeszoruló szívem kegyetlen kalapálását. Odaszaladtam hozzájuk, és fehér, rövidebb ruhácskámban letérdeltem a mucskokba. Letéptem a szoknyarészből egy darabot, ami tisztán maradt, gyorsan összehajtogattam, és a fiú nyakára nyomtam. Elég hamar megjelent a vörös foltocska a ruha másik felén, de nem terjedt túlságosan gyorsan. Nem szóltam egy szót sem, nem is sírtam, a józan racionalitáson kívül semmi nem látszott arcomon. Azt hiszem, újra megerősödtem. Vagy talán...megváltoztam. Azok, amik előtte történtek velem, nem tűntek ám el nyomtalanul, azok beleégtek szívembe... Csak ekkor esett le, hogy Lora él. Nem értettem szinte semmit ebből az egészből, de egyszer már láttam saját szememmel Tylert a halál árnyékában, és most az volt a legegyszerűbb, hogy minden érzelmet félreteszek, és marad a puszta ésszerű cselekedetek kiötlése.
- Lora, menj ki, és szerezz két hosszabb és két rövidebb lécet! - szóltam rá halkan a valamiért nagyon bűzlő lányra, mire az fogta magát, és azonnal tette, amit kértem. Így ketten maradtunk az alagútban: a Múltam és a Jövőm.

Tyler természetesen ugyan úgy a magáét hajtogatja, miszerint nem láthattuk előre... De ha meghaltam volna, normális esetben, amikor a testem elutasította az átváltozást... akkor Tyler nem tudna semmiről, rólam, és nem lett volna itt. Abnormális dolog, hogy még ezen a világon vagyok... Lehet ki kéne sétálnom a napfényre, akkor nem esne senkinek sem baja többet miattam. Jó már úgy sem lehetek, Nüx oldalán nem küzdhettek a gonosz ellen.
-Nem igaz, ha nem élnék, mármint ha Fawn nem hozz vissza azzal az akármivel, akkor most Nüx mellett lennék, onnan nézhetnélek. Be kell látnod, ez abnormális dolog, és csak egy megoldás létezik.- nézek bele tekintetébe elszántan.
Tudom, hogy sz@r ízű a vérem, tudom, hogy büdös is, de talán, add egy kis erőt neki, főleg ez a vörös izé is számíthat, hisz én is erősebb vagyok.
Már épp mondani készülök valamit, mikor távolról lépéseket hallok, Tyler nem hallhatja, de én igen. Biztos Norah az. Bár nem hallhatta, jól láthatja tekintetemből, jó lett volna ezt megbeszélni. Neem, nem bánthatom meg Noraht, ő nem tenne ilyet velem, én sem tehetek vele.
-Itt van.- közlöm halkan vele mielőtt beléphetett volna, még egy személy aki rájön erre az egészre, még egy személy aki talán miattam kerül veszélybe.
Norah úgy csinált, vagy lehet mégis értette a dolgát. Na igen, még ezt sem tudtam rendesen megcsinálni, megmenteni a legjobb barátomat, akit az előbb kaptam le.
Mikor Norah elkezdett parancsolgatni, első gondolatom az volt, hogy kitépem a torkát. Ki ő, hogy pont itt, pont nekem...
De veszek egy mély levegőt, és sajnálkozva elindulok valami deszkát vagy mit keresni. Vámpírképességemnek köszönhetően pár perc alatt sikerült visszaérnem
-Itt van,- rakom le mellé, de nem ülök le mellé, most már van aki ápolja őt...
Norah háta mögött kérlelőn nézek Tylerre, hogy ne mondjon semmit rólam, Fawnról, és erről az egészről... Most már biztos vagyok mit kell tennem hajnalban...

Homlokomat hevenyen ráncoltam kijelentésére, s összezavarodott fizimiskával kutakodtam szavak után. Természetesen nem jött a nagy megváltó monológ, ámbár körvonalazódtak agyamban a legfőbb gondolatok: abnormális, persze, de hol volt ez mind az ő hibája? Fawn kell brutálisan levadászni és nem őt.
Norah is befutott és kétségbeesés helyett - amire már lélekben felkészítettem magam - átvette az irányítást. Parancsolgatott, mondván ő volt a leghiggadtabb és józanabb jelen esetben. Még épp elkaptam szemem sarkából Lor figyelmeztető pillantását. Ne csináld kedves, számon lakat csüng. Hisz eddig se árultam el, hogy ő él. Mekkora balhé lett belőle... Norah átvette a támaszték szerepét, mire meggyötört csibészes vigyort villantottam felé.
- Hellóka. Látom, kipihented magad. Elég kisimult vagy. - préselek ki magamból némi nevetésfélét. És körülbelül ennyi lehetett a mi kis meghitt percünk, ugyanis a szőkeség visszatért. - Lor segítségével biztos eljutunk egy darabon, de nem jöhet velünk. Gondolod, tudod kezelni a helyzetet? - cikázik tekintetem a két lány között, s végül egykori kedvesem elszánt angyalszerű tekintetén állapodik meg.

Éreztem hátamon Lora szúrós tekintetét, ám tette, amire kértem. Amikor kiment, Ty nyakamba kapaszkodott, és mintha ironikus nevetést szeretett volna produkálni, köhécselt egyet. Megjegyzése máris rosszul esett, hiszen hogy lehetne kevésbé ironikusabb, ha egyszer én fehér ruhácskában, illatosan térdelek mellette, akinek keze-lábával ki tudja mi történt, mennyire fáj, mocskos, bűzlik, vérzik, köhög... Nem válaszoltam neki semmit, még ha akartam volna se tudtam volna odavágni szavaimmal, mert visszajött Lora, és lerakta mellém a léceket. Ty már kérdezgetni kezdte, képes vagyok-e elvinni egy kórházba.
- Nyugi már, elviszlek! - szóltam rá gyengéden, ám de annál élesebben. Nem tudtam, mennyire törhettek el a csontjai, de a deformálódás nem volt túl nagy. A törött karja alá helyeztem az egyik lécet, és megkértem, dőljön hátra, hogy tudja tartani a fát. Miután ezt megtette, ismét letéptem két cafatot a ruhámból, egyikkel a könyökénél, másikkal a csuklójánál kötöttem hozzá alkarjához a deszkát. Végül mégsem akartam kettő közé tenni, nehogy még nagyobb kárt okozzak benne. A két hosszabb deszkát a lába két oldalára helyeztem, és most már nem igazán maradt szoknyarészem, úgyhogy szó nélkül széttéptem blúzát, és egy hosszabb darabbal odakötöttem a léceket a combjához, térdéhez és bokájához.
- Nos, hoppá fel, fiatalember! - szóltam rá, és nyakamba vettem ép kezét, felálltam, és megkértem Lorát, hogy segítsen felhúzni. Sziszegett szegény, a szívem már úgy sírt, mint a tapasztalatlan szakács hagymaszeletelés közben. Lorával kicipeltük a fiút az állomás parkolójáig. Mindketten meglepődtek, hogy kocsival voltam, de végül befektettük volt kedvesemet a hátsó ülésre, megköszöntem Lorának, hogy üzent és hogy segített, és egyenesen a kórházhoz hajtottam. Az úton, amikor ritkán kérdezett, egyszavas válaszokat adtam, és csak az utat figyeltem, rendkívüli összpontosítással.

//Woodland/Ted Colman Klinika/Intenzív osztály//

Norah, mint egy szakképesített ápoló, vagy nővér, bebugyolált, ami csontjaim rögzítését szolgálta, ámde ruházatom rovására ment. Nem tetszett ez a tépelődés. Szívesebben néztem volna meg, ahogy lassan kifogy a ruhájából... És megint elkalandoztam. Mintha maga a lány is hallotta volna további mocskos gondolataimat, erőset szorított az egyik kötésen, mire felszisszentem. Az abajgatás, foltozás végén talpra segítettek a csajok, ami cseppet se volt üdítő. Állkapcsomat összeszorítva küzdöttük fel magunkat a kocsihoz. Nahát, autóval jött! Hatalmas fájdalmak és erőlködések árán be is pakoltam a járműbe.
- Hé, Lor! - hajoltam ki az ablakon egy utolsó gondolatra. - Nem feladni, kislány! - cirógattam meg arcát kézfejemmel bátorításként, majd elengedtem magam, kényelembe helyezve testem. Már ez amennyire lehetséges volt. Norah minden figyelmét az útnak szentelte, megváltozott. Honnan jöttem rá? Elég közömbösen csűrte-csavarta a szavakat; igen-nem. Így egy idő után nem is kérdeztem többet, hagytam, hadd vezessen, amíg én elszenderedek hátul.

//Woodland/Ted Colman Klinika/Intenzív osztály//

Miután segítettem Norahnak, jobban mondva én cipeltem a nehezebb terhet, muszáj volt friss levegőt szívnom, csak a csókra tudtam gondolni, öreg hiba volt.... Muszáj elfelejtenem, nem szabad ilyennek lennem, gyengének, mert Fawn le fog győzni. Fel kell erősödnöm, ideje kézbe venni a dolgokat....

/Kikötő//